EHÖK HÍR
EHÖK A kávéház – egy elbűvölő velencei történet

A kávéház – egy elbűvölő velencei történet

2019-02-28

Régen a kávéházak igen komoly szerepet töltöttek be az emberek életében, ahol nem is maga a kávéfogyasztás, sokkal inkább a közösségi élet volt az elsődleges. Gondoljunk csak bele, milyen eszmecserék, viták folyhattak ezeken a helyeken, és vajon hány „világmegváltó” ötlet születhetett itt, amelyek aztán új találmányok, ideák, netán forradalmak létrejöttét segítették elő! Mindennek egy visszafogottabb változatával találkozhatunk, ha beülünk megnézni A kávéházat. Itt ugyan nincsenek feltalálók, sem forradalmárok, mégis egy magával ragadó történet bontakozik ki előttünk, hamisítatlan olasz légkörben.

Kezdjük is a hangulattal. Nekem nagyon átjött az életérzés, igazán oda tudtam képzelni magam egy velencei térre, ahol egy teljesen átlagos kávéházban zajlanak az események, és a betérő vendégek életéből láthatunk pillanatokat, melyek hol viccesek, hol komolyabb hangvételűek, de mindenképpen érdekesek – és nem véletlenül használom ezt a jelzőt.

Ez inkább egy odafigyelős, mintsem izgulós darab, de mindennek ellenére közel sem unalmas.

Ez egy igen ritka – és meglehetősen szerencsés – összetétel, ami, azt hiszem, nagyban függ a színészi játéktól is, amelyre egyáltalán nem lehet panaszunk. Értem ezt úgy, hogy nem a díszlet, és még csak nem is az olasz nevek adták át leginkább a velencei hétköznapok érzését, hanem az a tipikusan olaszos vérmérséklet, amit a szereplők nagyon jól meg tudtak jeleníteni. „Hú, baszki!” – mondta az olasz, és igaza volt.

 

 

Érdemes odafigyelni az éppen „passzív” karakterek cselekedetire is; hiába zajlik a cselekmény a színpad egyik részén, a másik felében lévők biztos, hogy nem faarccal hallgatják a történéseket, hanem reagálnak rá mimikával, esetenként mutogatással, ami sokat ad hozzá az élményhez.

Néhány jelenetnél kapkodnom kellett a fejemet, annyi minden történt egyszerre a színpadon.

Többek között ezért is mondom azt, hogy az előadás kicsit sem unalmas, ha tényleg odafigyelünk rá.

A darab két felvonásból áll, köztük egy rövid szünettel, és, talán nem titok, úgy a színpad, mint a nézőtér átrendezésével. Bár nem szeretném lelőni a poént, mégis muszáj kiemelnem ez utóbbi mozzanatot: az ülőhelyek átrakásával a nézők kvázi körbeveszik a színpadot a második felvonás alatt, ami lehetőséget nyújt arra, hogy jobban beleéljük magunkat az eseményekbe.

Így olyan, mintha mi is a téren ücsörögve figyelnénk, mi is zajlik éppen a kávéházban,

sőt, egy-egy mozzanat erejéig a szereplők tudomást is vesznek rólunk, mintha velencei járókelők lennénk, akik megálltak bámészkodni. Ez egy nagyon jó elgondolás, és abszolút megértem a miértjét, most mégis azt kell mondjam, hogy nem működött. Pontosítok: épp olyan helyre sikerült ülnöm, ahol ez nem volt élvezhető. Az, hogy forgolódnom kellett, amikor néhány rövidebb szóváltás pont mellettem, vagy épp mögöttem zajlott (mint mondtam, a nézőket tulajdonképpen beültették a színpad szélére) még hagyján, de mivel le kellett mondanunk a lépcsőzetes nézőtér kényelméről, így sajnos az előttem ülő nő hajkoronája elég sokat kitakart a történésekből. Ha valóban egy velencei turista lettem volna, nyilván arrébb megyek, hogy jobban lássak, de nézőként erre, érthető módon, nem volt lehetőségem.

 

 

Említést érdemel még a darab végén lévő „káosz” jelenet, ahol már tényleg kapkodnom kellett a fejemet, hogy érzékeljem melyik szereplő pontosan mit csinál, kivel üvöltözik, hol és miért. Teljesen Indul a bakterház feeling csapott meg (a kajacsatás részre gondolok), és ismételten ki kell emelnem a kiváló színészi játékot, no meg persze a rendezést. Rendkívül intenzív jelenet volt, nagyban hozzáadott a korábban már említett olaszos életérzéshez. „Hú, baszki!” – csak erre tudtam gondolni közben.

S aki a mondanivalót keresi, az sem távozik üres kézzel,

ugyanis a darab végén mindenki megkapja, ami neki jár. Van itt megbocsátás, bűnhődés, vagy éppenséggel arcon csapás egy tányér spagettivel. Összességében A kávéház remekül bemutatja, hogy mennyire gyarló is tud lenni az ember, és hogy mi minden történhet, ha merőben különböző habitusú lelkek találkoznak egy olyan elbűvölő helyen, mint egy kedves, olasz kávéház.

 

A fotók forrása: jesz.pte.hu

 

Írta: Jónás Dániel József