EHÖK HÍR
EHÖK A régi szép idők árnyékában

A régi szép idők árnyékában

2021-01-13

Bejgli vagy guba? Kevés kérdés okoz hasonló mértékű fejtörést az ünnepek alatt. Az egyik talán mégis a következő: Na, és mit nézzünk meg közösen? Nemek és korosztályok, művészmoziba járók és tv-műsoron szocializáltak, Netflix-előfizetők, HBO GO-pártiak, Kevinek és kevintagadók ilyenkor egy emberként, vért izzadva próbálnak előállni a lehető legelviselhetőbb megoldással. A családi egységet végső soron megpecsételő kompromisszumot esetünkben a Boldog idők (La belle époque) című film jelentette. 

A kritika spoilereket tartalmaz.

A történet egy idősödő házaspár, Victor és Marianne elidegenedő kapcsolatát járja körül.  Szenvedélyes viszonyuk mára kiüresedett, az egykor izgalmas személyiségbeli különbségek irritáló mindennapi nüanszokká korcsosultak.

Victor kiégett karikaturistaként a technikamentes idők emlékének rabja, Marianne ezzel szemben mindent megtesz, hogy a modern világ adta lehetőségek által örök kortalanságba burkolózzon.

Efféle jól ismert, megtűrt idegenekként élnek egy fedél alatt, mígnem a feleség megelégeli a helyzetet, és egyszerűen kidobja férjét a lakásból. Ekkor Victor – vesztenivaló híján – kilép önmarcangoló életformájából, és elfogadja fia barátjának, Antoine-nak meghívását egy alternatív időutazásra.

Ez a mozzanat válik a film elbeszéléstechnikájának és mondanivalójának mozgatórugójává. Antoine ugyanis rendkívüli szolgáltatást kínál: megrendelői kérésre tűpontossággal kelt életre tetszőleges korokat és helyszíneket, ezzel biztosítva klienseinek az át- és/vagy újraélés lehetőségét. A korhű díszletek, a profi színész- és statisztagárda és az egészet marionettbábként mozgató rendező perfekcionizmusa nem hagy hibát maga után.

Az alternatív dimenziók néhány naponta váltják egymást, Hemingway szeszpartijának színtere másnapra Hitler dolgozószobájaként funkcionál, és így tovább.

Victor viszont történelmi személyek helyett saját feleségével kíván találkozni. Vagyis újratalálkozni. Pontosabban újra először találkozni.

A Boldog idők tehát a maga burkolt, romantikus vígjáték műfajába csomagolt módján a múlt újrakonstrálásának kérdésével foglalkozik. A nosztalgia mint házasságterápia koncepciója roppant izgalmassá válik az emlékek fizikális megjelenítése, jelenvalóvá tétele által.

A helyzet önmagában érdekes dilemmát vet fel: vajon megkönnyíti-e a jelenre való reflektálást, ha egy korábbi énünk perspektíváját hívjuk elő?

Előhívható egyáltalán a múltbéli én? A kérdést tovább bonyolítja, ha úgy hisszük, hogy igen. A mesterséges emlékek lassan saját emlékké avanzsálnak, a realitást mímelő hamis élményekhez valóságos érzelmek kezdenek kapcsolódni. Melyik valóság az érzelmek tényleges kiváltója, az eredeti vagy a visszaképzelt?

Erre Victor sem tudja egyértelműen a választ. Kezdeti megcsömörlött, végtelenül makacs karaktere látványos változáson megy keresztül. A legszebb évek megidézése egyben a legjobb én előhívását is igényli, így a csapzott külsőt hamar a kor divatjának megfelelő szettek, vad frizura és bajusz váltják fel.

Az emlékvilág kínálta illúzióban Victor végre otthonosan mozog, ez az otthonosság pedig a modern technológiától való ódzkodását is feloldja – az én ízlésemnek mondjuk kissé hirtelen.

Maradandó jelenet, amikor Victor hazaugrik néhány ruhájáért, hogy aztán felfedezze, felesége (nem sokkal különválásuk után) egy jó barátjával jött össze. A megfiatalodott Victor számára azonban már nem a jelenkori Marianne a realitás, asztalborogatás helyett reggelit készít az újkeletű szeretőknek, és kedélyesen cseveg új munkája örömeiről. Marianne-nál várhatóan pont ez a változás hívja életre a férje iránt érzett elveszettnek vélt vonzalmat és szeretetet. Ezt megint kissé szervetlennek tartom – mintha egy borotválkozáson múlna negyven évnyi házasság jövője. A színészi alakítások ettől függetlenül kitűnőek, hevességükben is életszerű és hiteles szereplőket látunk a vásznon.

A film a házaspár történetével állítja párhuzamba Antoine és a Marianne 1974-es mását alakító Margot szerelmi viszonyát. A fiatal pár több szempontból is párbeszédbe lép Victorék kapcsolatával. Életkor tekintetében a házaspár megismerkedését, temperamentumban viszont a kapcsolat jelenlegi vehemenciáját tükrözik. Olykor izgalmas ez a több szálon futó szerelmi bonyodalom, ugyanakkor a film alapkoncepciójához nem sokat tesz hozzá.

Funkciójuk talán nem is az volt, hogy érdekeltté tegyék a nézőt még egy párkapcsolat jövőjét illetően, inkább az, hogy impulzív, sokszor szélsőségesen francia jeleneteiken keresztül figyelmeztessenek a filmbéli való világ kereteire.

A kevert műfajú alkotás egy kicsit komédia, egy kicsit dráma, valójában egyik sem. Komédia azok számára, akik élvezik az abszurd, gyakran fanyar francia humort, és dráma azok számára, akiknél a filmdráma fogalma kimerül a kevésbé vidám témaválasztásban. Megalapozott konfliktusokra, éles fordulatokra, igazán mély karakterfestésre inkább ne számítsunk.

A film valódi esszenciáját a hetvenes évek kötetlen, cigarettafüstös, magassarkú csizmák kopogásától és trapézfarmerok susogásától hangos atmoszférájának megidézése, valamint a film a filmben önreflexív jellegének kettőse adja.

Remek megoldás, ahogy Victor kvázi belerendez saját emlékébe: „Itt nem ezt mondta”, „Ekkor esett az eső”. Ezekkel a kiszólásokkal egyrészt magát is emlékezteti a környezet megkonstruált voltára, másrészt felhívja a képernyők előtt ülők figyelmét a múltidézés retusáló jellegére.

Nicolas Bedos filmje azt adja, amire egy kanapéba süppedős este vágyunk: könnyed nosztalgiát. Erénye azonban abban áll, hogy ezt nem hatásvadász módon, pusztán az érzelmekre apellálva teszi, hiszen közben végig utat enged az önkritikának. A Boldog idők az időutazást az emlékezés metaforájává emeli, vagyis az utazás nem csupán az emlékek előhívását szolgálja, de magával az emlékezés folyamatával tehető egyenértékűvé – amiről meg jól tudjuk, hogy veszteséges.

 

Írta: Sándor Luca

A fotók forrása: port.hu