EHÖK HÍR
EHÖK A test öregszik, a szellem tovább hajt – Depeche Mode: Live SPiRiTS (2020)

A test öregszik, a szellem tovább hajt – Depeche Mode: Live SPiRiTS (2020)

2020-07-29

Van abban valami furcsa és megmagyarázhatatlan, amikor a nagy öregek turnéra indulnak. Talán ott lebeg a fejük fölött az is, hogy lehet, az lesz az utolsó alkalom, hogy nyakukba veszik a világot, vagy pedig az, hogy a minőségi romlás a tagok idősödésével elkerülhetetlen lesz. A Depeche Mode már több, mint húsz éve túl van karrierje zenitjén, azonban Dave Gahan, Martin Gore és Andy Fletcher egyáltalán nem úgy néznek ki, mint akik tényleg meg akarnának öregedni, vagy abba akarnák hagyni.

2017-ben történt ugyanis, hogy a basildoni szintipopóriásnak megjelent az akkor legújabb stúdióalbuma, a Spirit. A Depeche Mode annak rendje és módja szerint négyéves periódusban szállítja a lemezeket és a hozzá kapcsolódó világkörüli turnékat már a drog- és alkoholmámorban úszó Songs Of Faith And Devotion (1993) óta.

Így jött az Ultra 1997-ben, az Exciter 2001-ben, a Playing the Angel 2005-ben, a Sounds of the Universe 2009-ben, a Delta Machine pedig 2013-ban.

Ez több szempontból is kényelmes a zenekarnak. Nem dolgoznak teljesítménykényszerben, a rajongók pedig megkapják, amit akarnak. A tipikus win-win szituáció, amikor a kecske is jól lakik és a káposzta is megmarad. Azonban hiába jönnek a negatív visszhangok az együttes részére – miszerint biztosan ez lesz az utolsó turné, már nincs bennük tűz, és csak megélhetésből játszanak –, ezek a legújabb koncertkiadványról egyáltalán nem köszönnek vissza.

A fotó forrása: consequenceofsound.com

A 2017 és 2018 között zajló Global Spirit Tour 130 koncertet ért meg Európa- és Amerika-szerte, a Live SPiRiTS felvételére pedig az utolsó két koncerten került sor a berlini Waldbühnében, 2018 július 23-án és 25-én. Érdekességként mondom, hogy előtte egy hónappal játszottak Magyarországon, a VOLT Fesztiválon is. A koncert kezdete előtt Anton Corbijn rendező megmutatja nekünk a zenekarok egyik „legintimebb” pillanatát, a színpadra lépés előtti másodperceket.

Elindul a Beatles Revolution remixe, a DM pedig már a világot jelentő deszkák előtt, miközben megjelennek a lábak a kivetítőn. Amikor megérkeznek, Dave, az énekes, felmászik a lépcsőkön és leint Martin Gore-nak, aki a gitáron megpengeti a Spirit és a Global Spirit Tour kezdőszámát, a Going Backwardsot.

Kétszer láttam a basildoni triót a ’17-18-as turné során, ez a szám mindkétszer hatalmasat ütött élőben. Lassan építkező, a végére lendületet nyerő szerkezet, a modern társadalmi problémákra utaló dalszöveg. We can track it all with satellites / see it all in plain sight / watch men die in real time / but we have nothing inside / we feel nothing inside  – énekli Dave lefelé mutató hüvelykujjal. A kicsit visszafogottabb kezdés után jön az Ultra slágere, az It’s No Good, majd a Playing the Angel nyitánya, a Pain That I’m Used To csap oda a lovak közé. Az első blokkot a Playing the Angel leghíresebb dala, a Precious zárja, ami már másfél évtizede kirobbanthatatlan a DM-turnék setlistjéből.

A fotó forrása: spiritsintheforest.com

A koncert második, slágeresebb része a World in My Eyeszal kezdődik, ahol a gitáros-zeneszerző zseni, Martin Gore végre hátra ballag a szintetizátorhoz, majd utána újra gitárt vesz a nyakába, a Spirit egyik legjobb dala miatt: jön a Dave által jegyzett Cover Me, utána pedig a frontember szusszanni megy, kezdődik az első Martin-blokk, aminek a különlegessége az egész turnén, így a felvételen is az volt, hogy a visszafogott Gore egyetlen általa énekelt dalt sem játszott a Depeche 2017-es lemezéről, helyette elővette az 1987-es Music for the Massesre írt The Things You Saidet, majd az Ultrán Dave által énekelt Insightot.

Annak a végén már megjelent a frontember is a színpadon, és feltette a közönség által hatalmas sikollyal megválaszolt kérdést: Wasn’t that beautiful?

Ezt követi egy zenekarbemutatás, majd pedig újabb két dal a Spiritről, a visszafogottabb, de mégis csípős szöveggel rendelkező Poison Heart, majd a lemezelőzetes dal, a programadó Where’s the Revolution?, ahol Dave fel is megy az emelvényre a kiállás alatt, hogy megtapsoltassa a közönséget. A Live SPiRiTS legnagyobb pillanatai azonban az ezt követő Everything Counts (ami szerintem az egyik legjobban előadott szám volt ezen a koncerten) – StrippedEnjoy The SilenceNever Let Me Down négyesben teljesednek ki. Az utóbbi dalhoz már hozzá tartozik legalább harminc éve a kézlengetés, ami mind élőben, mint a vászonról gyönyörű képsorokon mutatkozik meg. A ráadást ismét egy Martin Gore által előadott lírai szerzemény nyitja, az I Want You Now, utána pedig a zenekar tiszteleg a példaképük, David Bowie előtt. A kivetítőkön egy fekete zászló lobog, mialatt előadják Bowie Heroes című dalát. (Érdekességképpen jegyzem meg: ezt énekelte Dave Gahan 1980-ban, mikor a Depeche Mode énekest keresett.) Majd a koncertet lezáró slágerdömping: a Walking in My Shoes, a DM egyik legnagyobb dala, a Personal Jesus, végül pedig az 1980-ban megjelent legelső kislemez, a Just Can’t Get Enough zárja a Live SPiRiTS-et.

A fotó forrása: youtube.com

A zenészek munkájáról eddig még nem esett érdemi szó, de akkor most itt pótolnám. Dave Gahan a világ egyik legnagyobb ripacsa, ugyanakkor ezzel párhuzamosan – a színpadi jelenléte és a hangja miatt –  simán odafér olyan frontemberek mellé, mint Freddie Mercury, Mick Jagger vagy éppen a nagy példakép, David Bowie. Martin Gore korunk egyik legnagyobb és legsokrétűbb dalszerzője, nagy slágerek jöttek ki az ő tollából, zseniálisan énekel, azonban ő a tipikus antifrontember, az összes megmozdulása erről árulkodik.

És ott van még nekünk Andy Fletcher, aki ugyan az egész koncert alatt ha összesen húsz billentyűt lenyomott, talán sokat mondok, de elengedhetetlen része a Depeche Mode-nak.

Nem azért, mert a hangzást meghatározza, sokkal inkább azért, mert a közhiedelemmel ellentétben nincsen kihúzva a szintetizátora, igenis játszik dolgokat rajta, de mindenki tudja, hogy az ő szerepe inkább a csapat menedzselése. Fájdalmasan kevés szó esik a két sessionzenészről, akik már nem is igazán sessiontagnak számítanak, hiszen több mint húsz éve a Depeche Mode-dal van Peter Gordeno, aki a szintetizátor mellett 2013 óta már némelyik szám alatt basszusgitárt is ragad, valamint Christian Eigner, aki a dobokat püföli a zenekar mögött.

A fotó forrása: m.culturaocio.com

Eltelt negyven év azóta, hogy Vince Clarke, Andy Fletcher és Martin Gore megalapította a Composition Of Sound nevű zenekart Basildonban, majd csatlakozott hozzájuk Dave Gahan énekes, és a név is Depeche Mode-ra változott. Két tagcserével négy évtized alatt és jobbnál jobb lemezekkel a hátuk mögött a zenekarnak semmit nem kell már bizonyítania a világnak. Ez látszik a tagokon is a felvételek alatt, igazi örömzene.

Tudják, hogy sokáig már nem játszhatnak ilyen intenzitással a rajongóknak, de semmire nem lehet panaszt tenni. Sem a megszólalásra, sem a dalok minőségére, semmire.

Ha ez lenne a búcsú, akkor is elégedett lennék, hogy ennyit adott nekem egy zenekar. De úgy hiszem, hogy Basildon gyermekeiben maradt még annyi spiritusz, hogy még legalább tíz évig onthassák magukból a jobbnál jobb pillanatokat. Valahol azt olvastam, hogy a DM nem számít már egy gyors ragadozónak a palettán. Ez igaz is a zenekarra. Inkább olyanok, mint egy méltóságteljesen vonuló oroszlán, aki néha kivillantja még mindig tűhegyes fogazatát. A hatvanhoz közel a Depeche Mode még mindig akkorát tud harapni, hogy az mindenkinek fájjon egy kis ideig. És ez így van rendjén.

 

Írta: Anta János Attila