EHÖK HÍR
EHÖK „Egy csapat voltunk de még mindig máshogy gondolkozunk”

„Egy csapat voltunk de még mindig máshogy gondolkozunk”

2019-06-12

Beleznay Benedek és Schrancz Natália pszichológushallgatók, Darabont Benjámin és Huszák Marcell leendő formatervezők, valamint Juhász Dávid orvos, mesterségesintelligencia-kutató alkotta a csapatot, ami a 2019-es Simonyi Hackathont megnyerte. A rövidített tízórás maraton során a hallgatóknak a „Mesterséges intelligencia a fenntarthatóság szolgálatában” témában kellett egy piacképes terméket létrehoznia. A cél az ötleteléstől a megvalósításig tartó kreatív folyamattal való megismerkedés volt. Bár különböző területekről érkeztek a csapattagok, az álmodozó kifejezés mindannyiukra jól illik. Ahogy Benjámin fogalmaz: „Egy témán belül a nulláról építettünk fel egy ötletet, egy gondolatmenetet, és ehhez tényleg álmodozni kellett.” Beszélgetés látásmódokról, azok ütköztetéséről és egy izgalmas projektről a még annál is izgalmasabb öt megálmodóval.

A téma relevanciája, tájékozódva szakjaitokról, Dávid esetében egyértelmű, viszont a többieknél nem feltétlenül. Hogyan kapcsolódtok ehhez pszichológusként, formatervezőként, magánemberként?

Marci: Formatervezőként mi termékeket tervezünk, lehet itt gondolni autótól kezdve a kínai fröccsöntött kulacsra a polcon.

Ha egy olyan terméket álmodunk meg, ami teljes mértékben újrahasznosítható, akkor még jót is teszünk a világnak.

A mesterséges intelligenciával kapcsolatban pedig ma már egyre nagyobb kulcsszó a generatív design. Ez azt jelenti, hogy megadott peremfeltételek mellett a számítógép dolgozik helyetted. Már vannak olyan területek, ahol emberileg nem tudnak elég precízen tervezni, így ezt különböző számítógépes algoritmusok teszik meg.

Beni: A pszichológia gyorsan fejlődő tudomány, ahol az innovációnak hatalmas szerepe van. Nagyon sok másik tudománnyal kell kooperálni és nekünk is folyamatosan tisztában kell lennünk az aktuális trendekkel. Így abszolút úgy éreztük, hogy pszichológushallgatóként van létjogosultságunk egy ilyen innovatív projektben.

Mi volt pontosan a közösen létrehozott termék, amivel végül sikerült nyerni?

Dávid: Az ötletünk egy olyan mesterséges intelligencia alapú, az egyes felsőoktatási intézmények internetes összefoglalóit, regisztrált felhasználók kép- és szöveges anyagait elemző algoritmust, egy szoftver volt, ami ezek alapján megfejti és elemzi az aktuális trendeket – ezek olyan trendek, amikkel a mostani felsőoktatási intézményeket rangsoroló oldalak foglalkoznak –, és ez alapján alakít ki egy listát. Így a hallgatók jobban tudnak válogatni az őket érdeklő egyetemekből.

Nati: Tőlünk is megkérdezték, hogy akkor most eldönti helyettem a mesterséges intelligencia, hogy melyik karriert válasszam? Nem, igazából

csak nagyobb rálátást ad arra, hogy a saját preferenciáidhoz mérten melyik egyetem lenne a legjobb.

Beni: Ha valakit jobban érdekel a koncertek világa, akkor a hashtagek alapján, amit az instagramról az algoritmus felszed, kiderül, hogy Magyarországon valószínűleg a PTE hallgatói tudnak a legtöbb Punnany Massif-koncerten részt venni. Ezt az infót máshogy csak hosszú utánajárással tudod kideríteni.

Benjámin: A lényeg az, hogy nem a száraz információk alapján kell döntened, nem a statisztikákat kell nézni, hanem azt, ami tényleg számít az életben: az érdeklődési területed. Ez egy más rálátást ad az egész választásra is.

Mennyire részletesen kellett az ötletet prezentálnotok? Mennyi konkrétumot, gyakorlati részletet kellett mögé tennetek?

Marci: Ezt nem kell túlgondolni. Harminchat óra helyett tíz óránk volt a megvalósításra. Ez egy nagyon intenzív brainstormingot, ötletelést, kreatív munkát jelent.

Maga a kihívás a versenyben az volt, hogy nagyon rövid idő alatt kellett egy életképes ötletet szülni.

Összedobtak öt embert egy asztaloz, majd azt mondták, találjatok ki valamit, ami működik. Ez sok. Mindenki azt gondolja, hogy leül egy esti kocsmázásnál, megiszik egy pohár sört a haverokkal, és kitalálják a világ legjobb ötletét, de másnap fölkelnek és rájönnek, hogy ez mégsem fog működni ezért, meg ezért, meg ezért.

Nati: Egyfelől a tíz óra tényleg nagyon kevés volt, az utolsó percekben fejeztük be a ppt-t, nem maradt rá túl sok időnk, mivel magának az ötletnek a kitalálására és stabilizálására négy–öt óra kellett. Másfelől volt egy mentorunk, ő néha visszarántott minket a valóságba, szólt, ha valami nem volt piacképes az ötleteink közül.

Beni: A mentorunknak, Csapi Viviennek volt pénzügyi végzettsége, így az üzleti modellnél mi mentünk ki a legreálisabb elképzeléssel: nem több száz milliós igényekkel, hanem pár milliós programozói befektetéssel. A legnagyobb szerencse a projektünkben, hogy nagyrészt Big Datával dolgoznánk, interneten már fent lévő adatokat használnánk, ez pedig nem kerül pénzbe.

A nyereménnyel együtt járt, hogy ez a projekt elindulhat a megvalósítás útján, vagy mi lesz a sorsa?

Nati: A PTE-n működik egy kurzus, ahol csapatoknak arra van lehetősége, hogy nem tíz, nem harminchat órában, hanem egy egész féléven keresztül egy projektet nagyon részletesen kidolgozzanak. Nekünk felajánlották, hogy indítsuk el ezt a tervet egy kurzuson, akkor talán több lehetőségünk lenne megtervezni, meg piacra dobni. Konkrétumot nem kaptunk, további fejlesztéseket ajánlottak.

Mi volt a válaszotok? Van bennetek nyitottság erre vagy nem feltétlenül vinnétek tovább?

Marci: Az egész versenynek az volt a lényege, hogy megismerkedjünk egy ilyen kreatív folyamattal.

Egy pályán vezettek végig bennünket: megmondták, hogy mikor milyen gondolatokat kell összetenni, hogy lehet ezt felépíteni, mikor hol kéne járnunk.

Így a végén sokkal könnyebben született meg egy kreatív eredmény. Nyilván, mivel nyert is, megfogta valakinek a fantáziáját. Lehetséges, hogy lenne értelme vele foglalkozni, de annyira szerintem nem vagyunk benne ennek az egésznek a közepében, hogy érdemes lenne vagy képesek lennénk az egészet az elejétől felépíteni.

Beni: Majd konzultálunk a mentorunkkal, aki a hackathonon velünk volt, hogy ő ebben mennyi potenciált lát. Megkérdezhetnénk a KTK-n több oktatót, szakembert arról, hogy ennek milyen jövője lehetne. Ha pozitívak a vélemények, akkor esetleg, ha nem is a teljes csapattal, de akár a hatkredites kurzus keretein belül is tovább tudjuk vinni.

Nati: Nyilván teljesen másfele vagyunk, nem is nagyon tudunk találkozni, ötletelni. De nekem azért tetszene, örülnék, ha ezt egyszer megvalósítanánk.

Nagyon az a benyomásom, hogy jót tudtatok együtt dolgozni, ez egy jó csapat volt. Azt viszont nem feltétlenül tudom eldönteni, hogy azért volt jó csapat, mert nagyon egyfelé gondolkodtok, vagy pont azért, mert nagyon különbözőek vagytok.

Benjámin: Az volt a legnagyobb szerencsénk, hogy mindenki meg tudta védeni a saját gondolatát, vagy ha arra volt szükség, el tudta engedni azt. Nem volt ebből vita.

Beni: Nem mondanám a csapatunkat se túl homogénnek, se túl heterogénnek. Egészséges átmenet voltunk: két formatervező, egy orvos, két pszichológus. Öten csak három területről jöttünk, így könnyebb volt együtt dolgozni, nem voltunk nagyon szétzilálva. Ebből is látszik, hogy mindenből az arany középút a legjobb.

Mennyire meghatározó az interdiszciplináris szemlélet a szakmai és privát életetekben? Sok olyan helyzetbe kerültök, amikor más tudományterületről érkezőkkel kell együtt dolgoznotok?

Marci: Formatervezőként nálunk ez nagyon jellemző dolog. Újra és újra előjönnek projektek, gondolatmenetek. Az utóbbi négy évben az építésztől kezdve a villamosmérnökön át a közgazdászig sok különböző területről jövő emberrel dolgoztunk együtt.

Folyamatosan alkalmazkodni kell, meg figyelni a másik munkáját.

Visszatérve a csapatmunkára, ez nálunk azért volt nagyon jó, mert meghallgattuk egymás véleményét, érdekes volt a másik véleménye és hagytuk egymást dolgozni. De összességében ez inkább egyénfüggő, mintsem szakterületfüggő.

Dávid: Mind a munkában mind a magánéletemben elég gyakran dolgozom együtt különböző szakterületről jövő emberekkel: orvosokkal, mérnökökkel, programozókkal, hivatali dolgozókkal. Az esetek többségében meg lehet találni a különböző szakterülettől függetlenül a közös hangot. Csak tudni kell jól kommunikálni.

Néha az az érzésem, hogy az interdiszciplinaritás, a sok különböző szemléletű emberrel való közös munka területén még nem mozgunk otthonosan. Még mindig sokszor találkozom az „én jobban tudom”-mal, a bölcsészkar „büfészakjai”-nak emlegtésével, a szakbarbarizmussal és saját magunk túlértékelésével. Mit gondoltok erről?

Nati: Abszolút előnyös lenne mindenki számára, ha nyitottabb lenne. Nagyon könnyű bent ragadni abban a kis közegben, ami egyetért velünk. Én azáltal lettem több, hogy elkezdtem más szakterületek felé nyitni, másokkal más karokról találkozni, más világszemléleteket megismerni.

Néha egyszerűen olyan gondolatszálon futnak, ami nekem egy hatalmas aha-élmény.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ennek hatására teljesen át kéne alakítanom a világszemléletem. Mi például egy csapat voltunk, de még mindig máshogy gondolkozunk.

Benjámin: Néhány ember biztonságban érzi magát, ha a saját igazát erőlteti rá a másikra és nem tudja kitágítani a látókörét. Én is nagyon sokszor találkoztam azzal a problémával a Műszaki Karon, hogy csak egy szemszögből nézem a feladatot. És akkor jó volt, hogy volt építőművész, villamosmérnök ismerősöm. Kicsit beszélgettem velük az ötleteimről, segítettek, rámutattak, hol van probléma.

Beni: Talán az egyetemi oktatás sem nyit a többi kar felé eléggé. Kicsit én azt látom, hogy mindegyik szak vagy kar elvan saját magával. Sokkal jobb lenne, ha lennének ilyen karközi összefogások, kooperációk. Abban van a fejlődés, az ilyen hibrid módszerekben. Egyedül, önmagában egyik tudomány sem tud megvalósulni, egymás segítsége nélkül. A jövő a csapatokban van, semmiképpen sem az egyénekben.

 

Írta: Szabó Bianka

Fotó: Szobonyai Mihály