EHÖK HÍR
EHÖK Erasmus Csodaországban

Erasmus Csodaországban

2019-07-09

Második évem második szemeszterét Portugáliában töltöttem Erasmusszal. Miután ez kiderült, beszélgettem egy ismerősömmel, aki szintén Portóban tanult egy korábbi félévét, és figyelmembe ajánlott egy szigetcsoportot az Atlanti-óceán kellős közepén, ami Portugáliához tartozik. Ezek az Azori-szigetek. Úgy döntöttünk hát a barátommal, hogy kár lenne kihagyni, és ezt utólag sem gondoljuk másként.

Az Azori-szigetek egy kilenc szigetből álló szigetcsoport 1500 km-re Portugáliától és 3500 km-re Észak-Amerikától. Hivatalosan kilencből, de van még egy-két lakatlan is. Mivel Portugáliához tartozik, ami pedig EU-s ország, ezért semmilyen különleges úti okmányra nincs szükség az odautazáshoz, elég a személyi.

Fapados járat indul Lisszabonból, Portóból és Londonból is, a megfelelő időben pedig alacsony áron lehet repjegyhez jutni.

Mi Portóból indultunk a Zöld szigetnek is nevezett São Miguel szigetre. És miért zöld? A hőmérséklet egész évben nagyjából 15 és 25 fok között mozog és elég sok az eső, ennek következtében rengeteg növény él rajta. Egészen elképesztő látvány volt, mert persze láttam már rendezett, szép tájat, de itt a színek annyival intenzívebbek és élénkebbek voltak, mint sehol máshol.

Mindenhol rikított a zöld, a sárga és a rózsaszín.

Mikor megérkeztünk, autót béreltünk, de nagyon nehéz volt az útra koncentrálnom, annyira gyönyörű volt a táj, hogy csak nézelődtem volna jobbra-balra. Végül túléltük az utat, és szerencsésen eljutottunk a szállásra. Hihetetlen élmény volt, egy darabig nem is tudtam felfogni, hogy tényleg ott vagyunk, az óceán közepén; amerre a szem ellátott a végtelen víz volt.

Az emberek is nagyon kedvesek és segítőkészek voltak és a legapróbb boltban is mindenki beszélt angolul. Az étteremben maga a szakács jött ki az asztalunkhoz elnézést kérni, mert állítólag elrontotta a húst, amit én rendeltem.

Ezek után még ötször kért bocsánatot, és egész mesedélutánt tartott az ételeikről és a szigetről.

Látszott rajta, hogy nem bevágódni akar, vagy azért vezekel, mert várnom kellett még az ételre, hanem mert ez neki így természetes.

Első napunkon először bejártuk a környéket, ahol laktunk. Körbe mindenfelé zöld dombok, színes virágok és makulátlan utak voltak. Talán az volt a legmeglepőbb számomra, hogy mennyire tökéletes ez a sziget.

A füvet és a bokrokat mintha mindenhol precízen körömollóval vágták volna, az utakon egy apró repedés sem látszott és szemét sem volt sehol.

Az út mentén pedig majdhogynem minden kilométernél kialakítottak  egy pihenőhelyet parkolóval, bárhol meg lehetett állni nézelődni. Ahogy sétáltunk, elértünk egy olyan részhez, ahol kétoldalt fák álltak, én meg csak azt vártam, mikor jönnek már elő a koboldok és a tündérek vagy a fehér nyúl és Alíz.

Kicsivel később pedig délutáni programként ellátogattunk egy melegvizű vulkanikus fürdőbe. Több ilyen is található a szigeten. Hatalmas élmény volt a „dzsungelben”, a fák között fürdőzni.

Ott azt éreztem, hogy na ez aztán az élet!

Mikor kijöttünk a vízből, akkor sem volt nagyon hideg, még ha fújt is a szél, az is melegen. Imádtuk.

Jó dolog, hogy tudtunk autót bérelni, mert a szigeten nem nagyon van tömegközlekedés, ha van is, csak nagyon ritkán. Autóval könnyebb volt minden. A reggeli kávé mellett kitaláltunk, hogy aznap mit akarunk megnézni, arrafelé mi esik még útba, és a legközelebbitől a legtávolabbi látványosságokig mindent szép sorban meg tudtunk csodálni a saját tempónkban.

A sziget összesen nagyjából 50 km hosszú, így néhány nap alatt akár kényelmesen be is lehet járni az egészet. 

Így jutottunk el az egyik legjellegzetesebb és leghíresebb helyre a szigeten. Ez a Boca do Inferno volt, azaz a „pokol szája”.

Ha beírjuk a Google-be, hogy Azori-szigetek, ez a hely az első kép, amit feldob. Nem véletlenül. Nagyon szerettem volna ide eljutni az utazás során. A második napon próbálkoztunk először, de sajnos akkora köd volt, hogy az orrunkig se láttunk, így ez aznap meghiúsult. Elkeseredtem. Nem akartam elhinni, hogy nem tudjuk megnézni azt a helyet, mert hát ki tudja, hogy mikor jutunk el oda legközelebb, ha egyáltalán eljutunk. Szerencsére két nappal később, mikor újra célba vettük a tavakat, már gyönyörű idő volt.

Egy kapun kellett behajtani, ahol még egy darabig az erdőben tekeregtünk, de nem bántuk egyáltalán, mert ennek a szigetnek nincsen unalmas pontja.

Végük megálltunk, kinyújtóztattuk a lábainkat, és elindultunk fel egy kis falépcsőn. És ott kezdődött az igazi csoda. Azt a látványt nehéz leírni. Tátott szájjal bámultam a tavakat, amelyek korábban vulkánok kráterei voltak, a gyönyörű zöld dombokat és ezek mögött a végtelen óceánt.

Jó magasan álltunk és annyira fújt a szél, hogy mikor jött egy kis eső, arra sem volt idő, hogy kimondjuk, hogy na, menjünk vissza a kocsihoz amíg eláll, mert a mondat végére el is vonult, és újra szikrázóan sütött a nap.

Ez a gyors váltakozás egyébként az egész szigetre jellemző.

Nem jelentett semmit, ha reggel sütött a nap vagy éppen borús volt az ég, mert ez minden percben változhatott. 

Jártunk még különböző parkokban, kilátókban, lent az óceánparton és az erdőben. És végig azt éreztem, hogy hihetetlen, hogy ennek a szigetnek egy olyan pontja sincs, amire azt mondanám, hogy áh, ezt nem érdemes megnézni. Minden egyes kis eldugott zeg-zug aranyat ér. És boldog vagyok, hogy láthattam.

 

Írta: Maros Lilla