EHÖK HÍR
EHÖK ERASMUS – Megérkeztem

ERASMUS – Megérkeztem

2019-04-15

Igazából már lassan két hónapja megérkeztem Portóba. Mármint a testem. Lepakoltam, berendezkedtem, csináltam, amit kellett. De a lelkem, a szívem és a gondolataim, azok egy későbbi géppel jöttek. Nagyjából öt héttel később. Eddig tartott nekem, hogy megérkezzek.

Az első pár nap nehézségeiről már írtam korábban. Nem kell megijedni, nem az tartott öt hétig. Az tényleg csak egy bő hét volt, amin valószínűleg mindenki átesik, aki Erasmusra indul. Az első sokk, az idegen hely, az idegen emberek. Erős váltás az otthoni rutinszerű egyetemi napok után. De túl lehet élni. Az a lelkiállapot, amiben akkor voltam, szerencsére nem tért vissza. Elmúlt.

Elkezdődött a tanítás, megismertem a többi erasmusost és volt rengeteg programunk. Például elvittek minket szörfözni. Persze bénáztam, és csak a deszkára való felguggolásig jutottam, de megpróbáltam, és fürödtem az óceánban. Februárban! Elképesztő élmény volt. De ha csak odaállítanak, hogy nézzem a vizet, azzal is bőven beértem volna. Nem hittem el, hogy lehet valami ilyen végtelen, hatalmas, erős, gyönyörű és ijesztő egyben.

 

 

Vittek még minket jobbra-balra, várost nézni, hajókázni és nagyon jókat ettünk. Élveztem a programokat a többiekkel, de mikor hazamentem, mégis ürességet éreztem. És ezt az ürességet telt öt hétbe betölteni.

Szinte minden nap csináltunk valamit. Jobbnál jobb dolgokat. És én mégis mindig azt vártam, hogy a nap vége legyen. Az a rész, amikor ezt elmesélem az otthoniaknak.

Tudtam, hogy ez így nem helyes, hogy nem tölthetem el úgy ezt az öt hónapot, hogy testben itt vagyok, de fejben és lélekben otthon.

De még nem tudtam az otthont. Ez adta a biztonságot.

Az áttörés akkor jött, amikor beláttam, hogy pontosan ezért vagyok itt. Hogy megtanuljam megadni a biztonságot és a nyugalmat saját magamnak. És onnantól nem problémának fogtam fel ezt az öt hónapot, hanem kihívásnak. Lett egy célom. Jobban elkezdtem az itteni dolgokra figyelni. Mikor azt éreztem, hogy fel akarok hívni valakit otthonról, inkább vártam még egy picit, és megpróbáltam magamban rendezni a dolgot.

Nem volt könnyű, de szép fokozatosan már egyre jobban ment. Pedig jó mázsás köveket sodort elém az élet az első hónapban.

A főbérlőm például közölte, hogy márciustól felújítják a házat, úgyhogy költöznöm kell. A márciustól való felújítás pedig inkább február utolsó hetére csúszott, ezért fúrásra és kopácsolásra feküdtem és keltem. Az új helyen, amit találtam, pedig át akartak verni, és egy másik szobába akartak tenni, ami inkább hasonlított egy börtöncellára. Még egy ablaka se volt. Így újra lakást kellett keresnem. Szóval volt bőven olyan helyzet, amikor azt hittem, hogy feladom. De nem adtam, mindent megoldottam egyedül.

Sosem éreztem intenzívebben azelőtt annak az igazságát, hogy ami nem öl meg, az megerősít.

Mert most itt vagyok. Új helyen, ahol végleg maradhatok, teszem a dolgom az iskolában, ismerkedem a portugál nyelvvel, gyönyörű helyeken járok. Egyedül jutottam el idáig. Lehet, hogy muszáj volt, lehet, hogy csak azért, mert rá voltam kényszerítve, de sikerült. És most már csak akkor emelem fel a telefont, ha el akarom mesélni, mi minden történt velem, és hogy érdeklődjem, mi a helyzet otthon. Semmi sírás, semmi panasz.   

Amíg nem indultam neki az útnak, nem tudtam, mire vállalkozom. Amikor ideértem, akkor meg azt nem tudtam, miért kellett ez nekem. Mióta kiderítettem, azóta érzem, milyen rövid is ez az öt hónap, azóta érzem, hogy megérkeztem.   

 

Írta: Maros Lilla