EHÖK HÍR
EHÖK „Even flow, thoughts arrive like butterflies” – Seattle nyomában, 3. rész

„Even flow, thoughts arrive like butterflies” – Seattle nyomában, 3. rész

2021-02-17

Kockás ing, hosszú haj, „depressziós” zene. Elsősorban mindenkinek ez ugrik be a nagy glamrocklázat felváltó grunge-ról. Meg valami artikulálatlan hangon üvöltöző szőke tornacsukás csávó, aki huszonhét évesen fejbe lőtte magát. Plusz egy rakás olyan frontember vagy hangszeres zenész, akinek valamilyen oknál fogva tragikus véget ért az élete. Akadtak azonban sötét lovak is a nagy grunge-lázban. Közéjük tartozott a Pearl Jam is, akik végig szándékoztak elhatárolódni a beskatulyázástól és a zeneipar sötét világától.

Jelen írás egy sorozathoz tartozik, melynek korábbi részei itt és itt érhetők el.

Felesleges is lenne összehasonlítani a Nirvanát, az Alice In Chainst, a Pearl Jamet vagy a Soundgardent. Ugyan mindegyik zenekar abban hasonlít egymásra, hogy egy városból – Seattle-ből – származnak, valamint egy kivétellel frontembereik tragikus módon vesztették életüket, azonban a négy nagyágyú tényleg csak ennyiben hasonlít egymásra.

A Pearl Jam pedig különösen eltér mindannyiuktól, hiszen több mindenben is úttörő volt az Eddie Vedder, Stone Gossard, Mike McCready, Jeff Ament és Dave Krusen alkotta ötösfogat.

Utóbbi tag, a dobos sokáig nem volt a zenekarban, ugyanis első lemezük, az 1991-es Ten után gyorsan kikerült a csapatból.

Ezúttal nem terveztem külön életutat bemutatni, inkább csak az eseménytörténeten keresztül, érintőlegesen szeretnék mesélni arról, hogy milyen hatalmas dolog az, hogy a Pearl Jam mind a mai napig termékeny tagja az amerikai (és ezáltal a globális) zeneiparnak is. Mert a hangsúly ennél az együttesnél sosem azon volt, hogy ők most lemezt adtak ki, vagy éppen turnéztak.

A PJ a kezdetektől fogva azért volt, mert öt ember úgy gondolta, hogy milyen jó lenne, ha együtt zenélnének, és mutatnának valamit a világnak.

Ilyen attitűdöt kevés zenekar hordoz magában a saját tapasztalataim szerint – bár nyilván rengeteg van –, de az örömzene kiveszni látszik a világból, éppen ezért tartom fontosnak megérteni a Pearl Jam-jelenséget.

A fotó forrása: seattletimes.com

Az 1991-ben megjelent Tennel kapcsolatban is ez az érzésem. Az első daltól, ami a Once, az utolsóig, ami pedig a Release, egy olyan megkerülhetetlen lemez, amiről még az is fel tud idézni dalokat, akinek a kockás flaneling sosem volt a ruhatár része (ez jellemezte a grunge stílus képviselőit akkoriban – a szerk.). Persze elengedhetetlen, hogy megemlítsük a debütről a slágereket, úgy mint a Jeremy, az Alive, vagy pedig az Even Flow. Ezek adtak egy olyan ívet a legelső Pearl Jam-anyagnak, amit azóta is keresek mindenhol. A seattle-i ötösfogat legnagyobb fegyvere kétségtelenül Eddie Vedder hangja. Az orgánum, amit ezer közül is felismerek, ami rengeteg érzelmet ki tud csalogatni belőlem.

És minden bizonnyal másokból is, hiszen a zenekar menedzsere azt mondta a korai időkről, hogy a banda legnagyobb vágya az volt, hogy közönség előtt játszhasson.

Élőben sem volt kisebb sikerük, mint a stúdióban, hála Vedder impulzív színpadi előadásmódjának.

Az előző két cikk alapján tudjuk, hogy egy grunge-formáció élén állni azért nem jelent sok jót, sem a hangszeresekre, sem a frontemberre nézve. A PJ esetében nem beszélhetünk nagy tragédiáról – hála Istennek –, azonban fontos megjegyezni azt, hogy a Ten kiadását követően kitörő grunge-láz elidegenítette a zenekar tagjait attól, hogy olyan formában folytassák a zenélést, ahogy addig tették. Nem azért, mert fel akartak oszlani, inkább csak nem akarták „kiszolgálni” a zeneipart, és egy „önfejűbb” Pearl Jam képét lehetett látni innentől kezdve. A második lemez a rövid Vs. címet kapta. A két albumot alig lehet összehasonlítani.

Ami dallamosabb volt a Ten esetében, az a Versusnál egyértelműen egy négyzetgyöknyire szorult – azt természetesen nem lehet mondani, hogy a ’93-as album ne lenne dallamos, mert az, viszont sokkal nyersebben szólal meg, inkább gitárriff-, mint dallamközpontú alkotás, olyan dalokkkal, mint a Go, az Animal, a Daughter, vagy a Rearviewmirror.

Azonban a Vs.-t én nem tekinteném egy grunge-lemeznek. Nehéz szó ez a zenekar értelmezésében, mert szerintem nem „érdemelték ki” semmivel az akaratuk ellenére való beskatulyázást, amit azért igyekeztek bizonyítani a ’94-es Vitalogy-val is, amit a Versus turnéja közben írtak meg a buszon, a backstage-ben, vagy éppen bárhol, ahol inspiráció és hangszer ütötte fel a fejét.

A fotó forrása: globalnews.ca

Erre a lemezre már sokkal jobban illik az, hogy reszelős, mint az első kettőre. Sokkal karcosabb hangszerelésű dalok vannak rajta, valamint a korai Pearl Jam egyik legjobb alkotása, a Spin The Black Circle, ami egészen nyugodtan elmehetne egy olyan alkotásnak, amiben keveredik a punk, a hard rock, és igen, egy kicsit a grunge is – ha már az amerikaiak megtehetik, hogy ebbe a skatulyába csúsztatják be a Pearl Jamet, akkor nekem is belefér, hogy arra a vibe-ra, amit ez a majdnem három perc hosszúságú őrület nyújt, csípőből rávágjam a zenekar által sem igazán szeretett meghatározást.

Nem tudom megmondani, mikor és hol találtam rá a Pearl Jamre. Valamikor 2012-2013 körül lehetett, amikor a Nirvanába is belebotlottam, és nagyon éltem a „tinédzser vagyok, lázadok, fáj minden” korszakomat. Azt viszont tudom, hogy sokkal érettebb fejjel megállapítottam, hogy a Pearl Jam a Vitalogy után végleg megszűnt ugyanaz a banda lenni. Az 1996-os No Code és a két évre rá megjelenő Yield számomra már egy sokkal érettebb zenekar képét mutatta.

Egy olyan együttesét, aki nem fél kilépni a saját árnyékából és megmutatni azt, hogy igenis van véleménye a kiadókról, a zeneiparról és a politikáról.

Persze nem találták fel a spanyolviaszt ők sem, viszont a Hail, Hail! számomra hatalmasat ütött a No Code-ról, ahogy a Do The Evolution is a Yieldről. Mindig szimpatikus volt az, ahogyan Vedder állt az egész élethez, hogy mindig a kapaszkodót kereste, hogyan törhetett egyre feljebb, és ez a soha meg nem alkuvó attitűd sokat segített rajtam is.

A fotó forrása: thecurrent.org

Az újkori Pearl Jam a 2000-ben megjelent Binaurallal az egyik kedvenc lemezem lett a húszas éveim elején, és nagyon tudtam azonosulni az elszállósabb témáikkal és a kicsit megváltozott szemlélettel. A 2002-ben megjelent Riot Act még nagy hatással volt rám, azonban onnantól nem igazán éreztem magaménak a zenekar anyagait egészen a 2020-as Gigatonig.

Azon már tudtak olyat mutatni, amitől azt mondtam, hogy „wow, na ezt kerestem én a Pearl Jamben!”.

Amellett, hogy a 2006 és 2013 között megjelent lemezeik sem rosszak, sőt. Csak azok nem nekem szólnak.

Sokáig ezt gondoltam arról a zenekarról is, amelynek a hatását, történetét a cikksorozat záró részében fogom górcső alá venni. Korábban álmodni sem mertem volna arról, hogy a Soundgardenre a valaha volt egyik legjobb grunge-zenekarként fogok hivatkozni. A Chris Cornell vezette együttes valami olyasmit szabadított a világra és rám is, amiből sokáig nem tudtam felocsúdni...

A cikksorozat folytatása hamarosan elérhető lesz honlapunkon.

 

Írta: Anta János Attila