EHÖK HÍR
EHÖK Három rohadék rockcsempész a PEN-en

Három rohadék rockcsempész a PEN-en

2019-05-07

A Pécsi Egyetemi Napok mára már hagyományossá vált fellépője a Tankcsapda, akik idén ünneplik harmincadik születésnapjukat, és ez alkalomból egy, a pályafutásukat átölelő dalcsokorral örvendeztették meg a közönséget. Három évtized munkássága nyilván nem múlhat el megújulás és negatív kritikák nélkül, az viszont tagadhatatlan, hogy a debreceni rockmaffia továbbra is ért ahhoz, amit csinál.

Érdekes megfigyelni, hogy a PEN első napján mindig mennyi bakancsos és punk figura jelenik meg, akik a további napokon jellemzően már meg sem közelítik a fesztivál helyszínét, hiszen ez alapvetően nem az ő világuk. Eljönnek egy szeretett bandájuk koncertjére, kitombolják magukat néhány ásványvíz kíséretében, és talán a napijegyüket kihasználva itt maradnak a továbbiakban is, vagy kellően leizzadva egyszerűen hazamennek.

Ez a jelenség nagyon jól mutatja a PEN sokszínűségét

és azt, hogy miért válhatott ennyire népszerű eseménnyé: itt mindenki megtalálhatja a kedvére való előadót.

 

Fotó: Pál Zsombor

 

A szokásos, néhány perces „Mi a fasz van?!” kántálás után végre meg is kezdődik a buli, Lukácsék a húrok közé csapnak, mi pedig üvöltözve adjuk át magunkat az őrületnek. A paletta valóban színes: a klasszikusnak számító Tankcsapda-számoktól kezdve (Adjon az ég, Azt mondom állj, Ez az a ház stb.) az igazán populárisakon át (mint a Mennyország tourist és az Örökké tart) egészen a frissebb, és talán kevésbé ismert dalokig (az Alföldi gyerek és a Vagyok olyan szemét például) tényleg ízelítőt kapunk a zenekar évtizedeket átölelő munkásságából.

A hangulatra igazán nem lehet panaszunk: szinte mindenki ugrál, headbangel és torkaszakadtából kiabálja a szöveget,

majd néhány kötelezően pogós számnál (a Be vagyok rúgva és a Mennyország tourist jellemzően ilyenek) megindul a lökdösődés is. Ennek kapcsán pedig halkan megjegyezném, senki ne essen abba a hibába, hogy a gyengébbik nemet valóban gyengének tekinti, jómagam épp tavaly jártam úgy, hogy nekiestem egy nagyjából velem egykorú hölgynek, és már éppen ki akartam nyögni egy „bocsi”-t, amikor is vigyorogva akkorát lökött rajtam, hogy visszarepültem a pogo közepébe… Egy szó mint száz, nincs igazán számottevő különbség egy fesztiválos fellépés és egy „igazi” Tankcsapda-koncert között, maximum az idő rövidsége az, ami szűkebbre szabja a kereteket.

 

Fotó: Pál Zsombor

 

Igyekeztem figyelni a reakciókat, amikor a korábban említett Alföldi gyerek és Vagyok olyan szemét szólt, hiszen ez az a két dal, amikkel kapcsolatban több helyről is elég lehúzó kritikákat hallottam, úgymint a „populáris zenekarrá válás” és a „régi Tankcsapda arcon köpése”, vagy a klasszikus, mindent elsöprő érv, az „elbuzulás”. Akik ilyen véleménnyel vannak, mindig fennhangon hirdetik az igazságaikat, én mégis azt vettem észre, hogy a közönség ugyanúgy ismerte ezeknek is a szövegét, mint a korábbi dalokét, és legalább olyan lelkesen énekelte is. Az általam levont konklúzió tehát, hogy igen, tagadhatatlanul vannak újabb stílusú zenéik,

Lukácsék kísérletezgetnek a hangzásvilággal és a hangulattal,

de szerintem ez teljesen rendben is van. Senki ne gondolja azt, hogy fenn lehet tartani egy zenekart úgy, hogy mindig ugyanazokat a sémákat használod fel újra és újra. Ez hamar kiégéshez és a rajongók érdeklődésének elvesztéséhez vezetne. Ehelyett viszont – 1000 ördögnek hála – a Tankcsapda képes a megújulásra. A további elégedetlenkedők figyelmébe pedig a Köpök rátok című számot ajánlom.

Összefoglalásként pedig azt hiszem, elmondható, hogy

TÉÁENKÁCÉESÁPÉDÉÁ!

 

Írta: Jónás Dániel József