EHÖK HÍR
EHÖK „I will speak no more of my feelings beneath” – Seattle nyomában, 2. rész

„I will speak no more of my feelings beneath” – Seattle nyomában, 2. rész

2020-12-27

Kockás ing, hosszú haj, „depressziós” zene. Első sorban mindenkinek ez ugrik be a nagy glamrock-lázat felváltó grunge-ról. Meg valami artikulálatlan hangon üvöltöző szőke, tornacsukás csávó, aki huszonhét évesen fejbe lőtte magát. Plusz egy rakás olyan frontember vagy hangszeres zenész, akinek valamilyen oknál fogva az élete tragikus véget ért. Ilyen például Kurt Cobain a Nirvanából, vagy Layne Staley, aki az Alice in Chains ikonikus énekese volt 1987 óta egészen 2002-es haláláig.

(A cikksorozat első része itt érhető el.)

Azonban nem érdemes ennyire előreszaladni az AIC történetében, ami talán sokkal tragikusabb és nyomasztóbb, mint a többi grunge zenekaré. Persze ez nem egy verseny, én pedig igazságot sem szeretnék tenni aközött, hogy melyik frontember járt szarabbul Kurt Cobain, Chris Cornell vagy Layne Staley hármasából. Mindegyikük más és más démonok miatt érezte úgy, hogy nincs tovább. Viszont az Alice in Chains hajnalától hosszú út vezet a visszafogott énekes haláláig.

Így vegyük fel a fonalat 1987-ben, amikor Jerry Cantrell – a későbbi gitáros és „zenei agy” – megnézte Staley Sleze nevű zenekarát.

Hónapokkal később egy házibuliban találkoztak, és amikor Cantrellnek nem volt hova mennie, Staley befogadta és elindult a hetekig-hónapokig tartó huzavona kettejük között, hogy akkor melyikük csatlakozzon a másik aktuális zenekarához. A „csatát” Cantrell nyerte, aki akkoriban Sean Kinneyvel (dob) és Mike Starr-rel (basszusgitár) jammelt együtt, mikor sikerült meggyőznie Staleyt, hogy csatlakozzon hozzájuk (Layne azután döntött így, miután az énekesmeghallgatáson egy férfi sztripper rosszul szerepelt. A korabeli elmesélések szerint direkt Staley szeme előtt hallgatták meg ezt a chippendale srácot, hogy végre csatlakozásra bírják.). Az Alice in Chains nevet is az énekes korábbi bandájától vették át.

Egy évvel később, 1988-ban felvették első demójukat, a The Treehouse Tapes­t, majd ugyanebben az évben már kiadóhoz is szerződtek a Soundgarden menedzserének köszönhetően.

1990 volt az év, amikor berobbant a seattle-i négyesfogat a Facelift című lemezével. Fontos, hogy ezekben az időkben még a zenekar tagjai közül senki nem küzdött olyan mértékű függőséggel, amivel a későbbiekben, így aki arra vetemedik, hogy magába szívja a We Die Young, a Man in the Box átütő energiáját, vagy a Sunshine boldogsággal álcázott melankóliáját, annak bátran ajánlom ezt a lemezt. Tizenhat éves koromban hallottam először őket, és majdnem padlót fogtam, addig csak a Nirvanát ismerve és szeretve, hogy bizony a grunge ilyen is lehet.

Mert a Facelift egyértelműen azt tárja elénk, ami az Alice in Chains volt a kilencvenes évek elejének szűk első két évében: egy energiától duzzadó, kreatív együttest, akikben ég a vágy, hogy valami egyedülállót alkossanak.

Mindenük megvolt ehhez, Staley és Cantrell egyedülállóan hidegrázós és különleges harmóniái, remek zenei körítés, szimpatikus, egyszerű zenészek. A sötét fellegek igazán csak két évvel később, 1992-ben kezdtek gyülekezni fölöttük.

Alice in Chains, 1990 (balról jobbra): Jerry Cantrell, Mike Starr, Layne Staley, Sean Kinney

A fotó forrása: rollingstone.com

Nem azért, mert a Faceliftet két évvel később követő Dirt annyira rossz lemez lett volna. Sőt, a kritikusok ezt tartják a zenekar magnum opusának, szerintem viszont a második albumuk csak egy volt a sok csúcspont közül. Tizenhat éves korom után valahogy kikopott az AIC nálam egy időre,  így a Dirt is csak jóval később, a húszas éveimnél ütött be.

Annyira zsigeri, elemi erővel szólal meg a lemez, mégsem a hangzásvilág miatt vágott ennyire gyomron. Itt szembesültem először a függőség témájával, ami az egész albumot végigkíséri.

Kíméletlenül őszinte, ahogy leírja a droggal való kapcsolatot, valamint az elmúló szerelem minden egyes viszontagságát. Ahogy idősödtem és számoltam le a magam démonaival, valamint értek csalódások, úgy jöttem rá, hogy milyen zseniálisat alkotott a Staley–Cantrell szerzőpáros a második AIC-korongon. A gitáros akkoriban úgy nyilatkozott a Dirtről, hogy a legmélyebb érzéseikről énekelnek Staleyvel a dalokban. A lemeznyitó Them Bones karcos hangzása rúgja az ajtót a hallgatóra, valamint a zenekar legnépszerűbb Would? című dala is itt hallható zárószámként. Közöttük azonban olyanok foglalnak helyet, mint a Rain When I Die, vagy a Down in a Hole és az Angry Chair, amik igazán a hallgató lelkének aljára nyúlnak, hogy jól megtapossák azt. A cipőnyom pdig jó sokáig ott marad még a rajongók lelkén.

1993 volt az év az Alice in Chains életében, amikor a rock ‘n’ roll megmutatta nem túl szép arcát.

A klasszikus felállásból távozni kényszerült Mike Starr basszusgitáros, akinek drogproblémái miatt tették ki a szűrét, helyére pedig Mike Inez érkezett. Közben „észrevétlenül” Staley egyre mélyebbre és mélyebbre csúszott a heroin okozta pokol bugyraiba. Azonban arra még volt ereje, hogy a Dirt turnéját befejezze a zenekar többi tagjával.

Egy évvel később kapcsolt először lejtmenetbe az Alice in Chains szekere. A '92-es album és a turné sikere után újra stúdióba mentek, ám ezúttal Staley szavait idézve:

csak elvonulunk néhány akusztikus gitárral pár napra hogy megnézzük, mi fog történni.

Végül a pár napból egy hét lett, és ez alatt egy teljesen új kislemez, a Jar of Flies anyaga össze is állt. Az akusztikus hangszerelésű kislemez egyből a Billboard 200-as listájának elején nyitott az AIC történetében először. Ám ekkor már annyira súlyos mértéket öltött az énekes heroinfüggősége, hogy nem maradt más választása, rehabra kellett vonulnia. Visszatérve onnan a Metallica megkeresése fogadta a zenekart.

A thrash metál nagyágyúi egy közös turnét szerettek volna, azonban az élet itt is közbeszólt: Staley a próbák alatt visszaesett függőségébe, így az együttes egy nappal a turné kezdete előtt visszamondta a felkérést egészségügyi okokra hivatkozva.

Ahogy az elmúlt években beleástam magam a seattle-i csapat diszkográfiájába, arra jutottam, hogy a Jar of Flies egy könnyed hangszerelésű, mégis szomorú kislemez. Tele kilátástalansággal, amit ha figyelmesen hallgat az ember, még nagyobbat tud ütni, mint a Dirt. Staley ezekben az időkben már nyíltan beszélt drogfüggőségéről, ami kihatással volt zenekarának az életére is.

Layne Staley (elöl), Jerry Cantrell – MTV Unplugged (1996)

A fotó forrása: reddit.com

1995-re már a herointól megszabadulva, ismét egy rehab és egy mad season-ös (a rehabon megismerkedett grunge zenészek alkotta szupergroup – a szerk.) kitérő után újult erővel esett neki Staley és az Alice in Chains egy újabb lemez felvételének. A harmadikat, amit sokan “háromlábú kutyás albumként” ismernek, kreatívan a zenekar után nevezték el. Az utolsó olyan AIC-matéria, amin Layne Staley énekel. Biztonsági – és drogfüggőség-megelőzési – szempontból a zenekar úgy döntött, hogy nem viszik el turnéra a self-titled anyagukat.

Így futottak neki a következő évnek, valamint az MTV Unplugged koncertnek, ami akár nyugodtan lehetett volna hatalmas bukta is, hiszen nagyon régen álltak már együtt színpadon, az énekesük megint heroinfüggő volt, Jerry Cantrell egy romlott hot-dog miatt egész koncert alatt hányingerrel küzdött, de a várakozásokkal ellentétben egy remek showt produkáltak.

Talán itt ért be nálam igazán az Alice in Chains. Staley fogatlanul, csontsoványra fogyva mászott ki a színpadra. Sokkal inkább nézett ki a helyzet úgy, hogy az énekesük már fél lábbal a koporsóban van. Ám mikor először meghallottam a Down in a Hole fájdalmas melankóliáját, vagy a harmadik albumon is megtalálható Sludge Factory kínzó énekét, azonnal padlót fogtam. Máig zseniális koncertnek tartom. Rengetegszer volt szar kedvem közben, de belül örültem hogy az én életem nem tartott ott soha, minden démonom ellenére, ahol az övéké.

Az MTV Unplugged után viszont Staley élete végleg lejtmenetbe kapcsolt. A koncert évében meghalt túladagolásban a barátnője, onnantól kezdve pedig nem tudott úrrá lenni droggal való kapcsolatán. Ugyan pár koncertet lenyomott még a zenekarral, de ’96 után soha nem állt többet színpadon, zenésztársai hiába nem engedték el a kezét. Hat évig szinte alig hagyta el az otthonát, végül 2002. április 5-én (napra pontosan 8 évvel Kurt Cobain halála után) heroin és kokain keveréke miatt, túladagolásban vesztette életét.

Egy nappal halála előtt Mike Starr, a korábbi basszusgitáros (aki 2011-ben vesztette életét szintén drogtúladagolásban) meglátogatta, de Lanye megfenyegette őt, hogy soha többé nem beszél vele, ha hívja a 911-et.

Az Alice in Chains egykori frontembere magányosan vesztette életét. Holttestét csak két héttel később találták meg a hatóságok. A zenekar későbbi története pedig inkább hasonlít egy újjászületésre, mintsem egy rémálomra. Ők William DuVallal kaptak szárnyra, és a banda ma is aktív. 2009-ben, 2013-ban és 2018-ban adtak ki lemezeket az új énekessel.

A rossz nyelvek ugyan azt beszélik, hogy Staley halálával véget ért az Alice in Chains, DuVall pedig nem tudja pótolni a frontembert. Szerintem ez nincs így, mégis úgy érzem, hogy az AIC klasszikus esszenciáját a Staley–Cantrell kettős által énekelt dalok adták. Számtalan nehéz helyzeten segítettek át. Ott voltak, mikor a démonaimmal számoltam le, valamint egy szakításon is átsegítettek. Belegondolni is nehéz, mi minden történhetett volna velem, ha nem tudok erőt meríteni Staley tragikus sorsából.

A mai napig szívesen hallgatom mindhárom albumot, amin LS énekel. Olyan érzelmeket tud közvetíteni és átvinni rajtam a hangja, amibe a mai napig beleborzongok.

A seattle-i zenekarok közül egy azonban mégis volt, aki kicsit mindig különállónak érezte magát a Nirvana–Alice in Chains kettősétől, azt gondolom, okkal. Az Eddie Vedder vezette Pearl Jam már túl volt számtalan sikeren és még több csalódáson, azonban mindenféle ágállásuk ellenére a beskatulyázást nem kerülhették el.

 

A cikksorozat folytatása itt érhető el.

 

Írta: Anta János Attila