EHÖK HÍR
EHÖK „Nem akarom, hogy a szerepeim írjanak valamilyenné”

„Nem akarom, hogy a szerepeim írjanak valamilyenné”

2019-04-18

Lassan húsz éve annak, hogy a pécsi vonatkozású 30Y zenekar töretlenül jelen van a hazai zenei piacon. Ezt mintegy megkoronázva, idén tavasszal kiadták legújabb lemezüket, mely április 5-én debütált az Akváriumban. Minderről és a banda zenei életéről Beck Zoli, a 30Y frontembere mesélt nekünk.

 

Elmondható, hogy többgenerációs a közönségetek, hiszen soraikban egyszerre vannak jelen fiatalok és idősebbek is. Ebből adódóan a dalok megszületésekor mennyire tartjátok szem előtt, hogy mindegyik rétegnek megfeleljetek?

Beck Zoli: Az alkotói folyamat során a dalnak nincsenek önmagán túli céljai. Számomra akkor hamisodik el, akkor hallok egy dalt rossznak, gyengének vagy furcsának, ha azt érzem, hogy ki akarja találni azt a közeget magának, amit meg akar szólítani. Egy dal kérdése sokkal inkább az, hogy meg tudja-e termelni a saját valóságát. Az pedig, hogy talál-e magának közönséget vagy sem, már a szerencse dolga, a befogadás munkáját pedig úgyis elvégzik az emberek.

 

Április 26-án fogtok játszani a PEN színpadán. Alkalmaztok-e bármiféle tematikus felépítést a fellépésetek során, esetleg külön az egyetemi közönségre szabva?

B.Z.: A fellépéseink során azt szeretnénk mindig elérni, hogy a koncert valósága a koncerten jöjjön létre, nincs külön forgatókönyvünk az egyetemista vagy az idősebb közönség számára. Persze a PEN-en jóval otthonosabban tudunk mozogni az egyetemista közegben, abból adódóan, hogy velük töltöm a hétköznapjaimat az egyetemen egy különböző, de mégis kicsit hasonló szituációban.

Emiatt a PEN egyik nagyon izgalmas élménye, hogy létre tud jönni egy eleve adott bensőségesség, hiszen a hallgatókban megvan az a hétköznapi, egyszerű tapasztalat, mint például amikor együtt állunk sorban a büfénél.

Velük, illetve bennük könnyebben tudjuk létrehozni a közlést, mert közösen vagyunk benne ennek a hétköznapjaiban. Jó dolog látni a fiatalokat ebben a közegben úgy, hogy tudom, a dialógus a koncert kezdetének pillanatában már készen adott a számunkra. Mintegy közös bennfentesség élményünk van ilyenkor, ami megengedi a közös feltárulkozást mindkét fél részéről, anélkül, hogy ki kellene találni bármilyen védelmi hálót, hiszen köztünk marad az élmény.

 

 

Milyen otthoni, ismerős és jól megszokott közegben zenélni?

B.Z.: Pécsett jellemzően nehezebb zenélni számunkra, mint nem Pécsett. Ilyenkor nincsenek meg az olyan hétköznapi rítusaink, mint amikor beülünk a zenekari buszba és órákat utazunk, majd megérkezünk valahová. Mindez egyfajta kényszerű egymásrahangoltságot eredményez a legszéttartóbb pillanatokban is, amit egy pécsi koncert kevésbé képes megadni. Emiatt a PEN esetében szeretem, ha kora délután megtörténik a hangbeállás, amikor még nincs jelen a közönség, megteremtve ezzel az egész napos koncertélményt.

 

Egyaránt vagy tanár és előadóművész. Mennyire nehéz ezt a két szerepet összeegyeztetni, hogyan tudsz helytállni egyszerre a színpadon és a katedrán?

B.Z.: Van benne egy tárgyi elválasztás, az óráimra nem viszek gitárt, ezzel tulajdonképpen feloldom ezt a problémát. Igazából egyáltalán nem gondolok ezekre olyan társadalmi szerepekként, melyeket egymástól izoláltan kellene kezelnem.

Az előadásokon, illetve a szemináriumokon alapvetően az emberi egzisztenciával foglalkozunk, és végtére a dalaink is erre a kérdéskörre építenek, ezt a viszonyt próbálják körüljárni.

A másik dolog pedig, hogy van egy elvárt szerep, aminek meg kell felelnem. Nem tudom, hogy milyen egy tanár, ahogyan azt sem, hogy milyen egy rock and roll sztár. Tulajdonképpen azt mondanám, hogy mindegyik vagyok és közben egyik sem. Ilyen tekintetben nem akarom, hogy a szerepeim írjanak valamilyenné.

 

 

Milyen szisztéma alapján állítjátok össze a track listet egy-egy fellépés alkalmával?

B.Z.: A koncertek mindig retrospektív felépítéssel rendelkeznek, hiszen ha van egy zenekarod, ami lassan húsz éves és van körülbelül kétszáz dal, amit megírtatok, akkor egyszerűen megkerülhetetlen az, hogy ne tekints bele ebbe az univerzumba. Nem lehet bizonyos dalokat elhagyni, mert valami lényegi fog hiányozni abból az én-konstrukcióból, amit mi képviselünk. Jellemzően van egy ötvenes-hatvanas listánk, amit stabilan játszunk, ezekből szokott aztán összeállni a koncertekre az aznapi lista. Nem szeretünk egyforma koncerteket adni, így a track listen mindig változtatunk valamennyit.

Ebből adódóan pedig számtalanszor megtapasztalhattuk azt, hogy a dalok áthelyezésének erejével azok mennyire képesek más arcukat megmutatni, attól függően, hogy mi előtt, vagy mi után állnak.

Más természetük lesz. A dalok pedig egy idő után megmutatják, hogy hol vannak szívesen, és hol kevésbé. Vannak emiatt kialakult erős párok. Évek óta elképzelhetetlen, hogy az Öltöztetnéd és az Egypár ne kerüljön egymás mellé, emiatt szinte úgy gondolunk ezekre, mint egy szétválaszthatatlan egész dalra.

Ami érdekes a PEN esetében, hogy az a fellépésünk az áprilisi lemezbemutatónkat követően lesz, így ott már az új albumról is játszani fogunk dalokat. Ez persze állati izgalmas, mert tök más feljátszani egy dalt lemezre, mint előadni azt egy koncerten, mert még nincs semmilyen tapasztalatunk vele.

Nem arról van szó, hogy csak a közönség számára új, hanem számunkra is, így nem tudjuk, hogy mit csinál velünk, melyik dalainkhoz illik.

De persze ott van az is, hogy óriási távolság van dal és dal között, hiszen az Ül és vár című számunkat 2002-ben írtuk, ami most találkozik egy 2019-es dallal. Más generáció, mi magunk is máshol tartunk már. Ez a dal, a mi gyerek énünk dala, a felnőtt énünk egyik dalával kell, hogy kommunikáljon egy koncerten. A lemezen persze nem, mert ott a többi rokon számmal áll, de ha egy koncerten odakerülnek egymás mellé, akkor meg kell vizsgálnunk, hogy ezek a dalok vannak-e valamilyen viszonyban egymással vagy nincsenek. Tulajdonképpen a PEN közönsége lesz ennek a kísérleti alanya.

 

 

Április 5-én debütált új albumotok az Akváriumban. Melyik az a dal a lemezről, amelyik a legközelebb áll jelenleg hozzátok?

B.Z.: Annyira benne vagyunk és annyira friss még az egész, hogy ezt nem lehet megmondani. Még az összes büszkeség és kétség bennünk kering a dalokkal kapcsolatosan.

De azt hiszem, hogy nagyon bátor lemez lett, amit megcsináltunk.

Ezt az alkotói bátorságot még az is tetézi, hogy Kovács Bélával, aki már több, mint tíz éve dolgozik grafikusként az arculatunkon, azt eszeltük ki, hogy egy olyan limitált kiadású albumot készítünk, amiben a lemezborító szerepét valódi kép veszi át valódi vásznon. Ily módon a közönség egy műalkotást vásárol fa kerettel, aminek a hátuljában ott lesz a lemez, nem pedig szimplán egy albumot tokkal, ami megvédi azt. Mert nem csupán csomagolásként tekintünk egy lemezborítóra, hanem a dalokkal egylényegű alkotásként.

 

Már lassan húsz éve működik a zenekar. Mit jelent számotokra koncertezni, és elmondani mindazt a közönségeteknek, amit gondoltok és éreztek?

B.Z.: Koncertezni nem azt jelenti, hogy jól, ügyesen eljátszunk dalokat. Koncertezni azt jelenti, hogy a közlés kockázatával és tétjével állunk fel a színpadra, hogy védtelenül mondunk el valamit. Nem hiszem, hogy adtunk valaha életünkben olyan koncertet, amelyik csak arról szólt volna, hogy nem csinálunk mást, mint dalokat játszunk egymás után. Nem egy wurlitzer a zenekar, amibe bedobják az emberek a húszast, felmegy a színpadra, és eljátssza a zenét, amit kell. Valami lényegi közlést létrehozni – ezt jelenti számunkra egy koncert.

 

Az interjút Szabó Loretta készítette.