EHÖK HÍR
EHÖK Sikeres magyar diszlexiások

Sikeres magyar diszlexiások

2019-02-09

Egy diszlexiás interjúja a diszlexiásokat interjúzó hölggyel

Horgas Tamásné Zsuzsa hatodik érzéke az a szakmai tapasztalat, amelyet fejlesztőpedagógusként és nevelési tanácsadó szakemberként szerzett. Első neki küldött e-mailemből, ami két mondat volt csupán, már sejtette, hogy én is érintett lehetek. Január 30-án mutatták be a szakember Sikeres magyar diszlexiások című, Magyarországon eddig egyedülálló interjúkötetét. Az ebben a témában hiánypótló riportsorozat célja, hogy felhívja a figyelmet a diszlexiával küzdő tanulók helyzetére, illetve hogy kitartásra biztassa őket.   

 

Rónoki Bertalan: Miért pont diszlexiásokkal foglalkozik a kötet, miközben ott vannak például a figyelemzavarosok vagy a diszgráfiások is?

 

Horgas Tamásné Zsuzsa: Ha megengedi, akkor kicsit a kérdését is pontosítom. A diszgráfia leggyakrabban a diszlexia kísérő tünete.

Természetesen a három „disznek” más-más tünetei vannak, a kötetben azonban mind a három területet magába foglalja a diszlexia kifejezés.

A figyelemzavarral való foglalkozás részemről azért nem releváns, mert nem ezen a területen dolgozom. Kizárólag a tanulási zavarral küzdő tanulókkal foglalkozom már huszonhét éve. Annyira az életem része és a szívem csücske lett ez a téma, hogy nem tudok elszakadni tőle. Muszáj, hogy csináljam, küldetésemnek érzem.

 

R.B.: Ön szerint mi okozhatja, hogy ilyen sok diszlexiás van napjainkban?

 

H.T.: Ezt számtalanszor megkérdezték már. Most is az a válaszom, hogy a diszlexia ugyanúgy létezett harminc, negyven, ötven vagy száz évvel ezelőtt is, csak nem volt még ismert a pedagógiának ez az ága. Nem foglalkoztak vele, hogy fogyatékosság-e vagy egy egészen más dolog. Hogy miért vannak egyre többen? Azért, mert már egyre többet tudunk a diszlexiáról, egyre körülhatárolhatóbb, egyre konkrétabb a tünettana. Így sokkal könnyebb diagnosztizálni is. Most már nemcsak a pedagógusok, hanem a szülők is kezdik felismerni a tüneteket. Ennek következtében gyakran a szülő viszi el vizsgálatra a gyermekét. Másrészt pedig, amit számtalanszor hallunk a médiából is, hogy a mai felgyorsult világ is hibás, az őrült módon támadó vizuális és hangingerek.

 

 

R.B.: Hogyan lehet felismerni, ha valaki diszlexiával küzd?

 

H.T.: Most csak néhány dolgot emelnék ki. Sok minden okozhatja, például a szülés körüli események is. Kisgyermekkorban a megkésett beszédfejlődés, vagy a feltűnően koordinálatlan mozgás. Emellett az is egy fontos indikátor, ha a gyereknek nincs a korosztályának megfelelő szókincsbázisa. Szintén idetartozik az irányok tévesztése még az iskolakezdéskor is, illetve ha hat–hét éves korig nem mond valaki verset vagy mondókát. Esetenként a pöszeség is lehet jelzésértékű. Ugyancsak a diszlexia jele lehet, ha az iskolában a diák a betűk tanulásakor nem tudja összekapcsolni a látott formát és a kiejtett hangot.

Olvasáskor a sorkövetés vagy a szövegértés nehezített, később helyesírási problémák vagy az írásbeli fogalmazás nehézségei is jellemzők.

Az iskolában tehát egyre egyértelműbbé válik a probléma.

 

R.B.: Ön lát előrelépést a tünetek felismerésében, illetve később a fejlesztésben?

 

H.T.: A tünetek felismerésében ugyan az elmúlt 25–30 évben előrébb vagyunk, azonban a fejlesztés egy nagyon sziszifuszi munka, ráadásul itt egyéni és egyenetlen fejlődési ütemekről van szó. Sokkal aktuálisabbnak tartanám azt, ha most arról beszélhetnék, hogy látok-e fejlődést ezeknek a gyerekeknek az iskolai ellátásában. Ugyanis ezen áll vagy bukik nagyon sok fiatal jövője. Bekerül az iskolába egy diszlexiaveszélyeztetett gyerek, akiből aztán diszlexiás lesz; a pedagógus pedig, aki ott áll vele szemben, nincs felkészítve rá módszertanilag, hogy ki tudja belőle hozni a legjobbat. Nincs tapasztalata, nincs eszköztára. Nincs, mivel nincs igazán gyakorlati képzés sem a felsőoktatásban.

A hallgatókat nem készítik fel gazdag módszertani tárházzal, így a leendő tanárok tanácstalanul fognak állni a gyerek előtt.

Továbbá egy elrettentő példát is mondanék: van, hogy a szülőket megkérik, hogy kompetenciamérés napján ne hozzák be a gyereket az iskolába, hogy ne rontsa az osztály átlagát! Úgy gondolom, ennél megalázóbb nem létezik a gyerekek számára.

 

R.B.: Felsorolt jó pár dolgot. Ezek mellett Ön szerint hogyan lehetne még eredményesebbé tenni az oktatást?

 

H.T.: Probléma, hogy a pedagógusképzésbe nem vonnak be gyakorlati szakembereket, akik módszertanilag tudnák segíteni az hallgatókat. A módszerek széles spektrumú megismertetése fontos lenne. Amíg nincsenek eszközeik a tanároknak, addig tulajdonképpen őket is sajnálni kell, hiszen nem saját hibájukból nincsenek felkészülve. Amíg nem vagyunk képesek valóban integrálni a figyelemzavaros, diszgráfiás, diszkalkuliás, vagy más nehézséggel küzdő gyerekeket, addig nem lehet sikeres, eredményes az oktatási rendszerünk.

 

 

R.B.: Az eddigiek alapján úgy tűnik, Ön nem csak a szakembereknek írt. Kik tartoznak a kötet célcsoportjába?

 

H.T.: Az előszóban azt írtam, hogy remélem, hitet és sok-sok erőt ad azoknak a diákoknak, akik még a rendszerben vannak.

Igen, őrült nehéz a diszesek helyzete, de mindenkinek lehetséges a csúcsra jutni a maga érdeklődési területén.

Nagyon fontosnak tartom a családokat, az érintett szülőket. Az interjúkötetben négy szülő is elmondja mindazt, amin keresztülmentek. Emellett természetesen a pedagógusoknak is szól, nekik is bőségesen üzen ez a könyv. A tizennégy interjúalany közül mindössze két válaszadó mesélt az iskolával kapcsolatos pozitív élményeiről, míg a többiek hihetetlen mértékű megaláztatásokról számoltak be. A könyv mindenkinek szól. Még ha az embernek nincs is a családjában érintett, a környezetében szinte biztosan akad, maximum nem tud róla. Szerettem volna ezzel a kötettel egy kaput kinyitni, hogy ne a „hülye gyerek” státusz létezzen a köztudatban az olvasás-írás-számolás nehézségeivel küzdő emberekkel kapcsolatban.

 

R.B: Említene pár interjúalanyt a kötetből?

 

H.T: Talán a két legismertebb személy Béres Alexandra és Dragomán György. Béres Alexandra sportoló, fitneszvilágbajnok, aki gyerekkori tapasztalatairól, nehézségeiről beszélt, így állt az ügy mellé. Dragomán György több irodalmi elismeréssel, például József Attila-díjjal kitüntetett író és műfordító. Vele nem tudtunk élőben beszélgetni, mivel most Berlinben él, de írt egy elbeszélést a könyv számára. Készült még interjú az MTA politológus munkatársával, továbbá egyetemi oktatóval, az ELTE-n végzett kétdiplomással, világjáró sportolóval és egy vállalkozóval is. Valamint hadd mondjak még valakit, aki igazán a szívem csücske lett. Ő egy csodálatos palóc, Kassán élő operaénekes, aki egyik díjat nyeri a másik után, és óriási karrier áll előtte. Hatalmas humorral mesélte el azt a rettenetet, amin korábban végigment.

 

A könyv megrendelhető a sikeresdiszesek@gmail.com címen.