Azt mondják, utazás előtt érdemes mindent jó előre megtervezni, abból nagy baj nem lehet. Hatványozottan igaz ez, ha az ember Máltára akar utazni, a koronavírus-járvány harmadik és negyedik hulláma között félúton, a szigetország vezetősége ugyanis semmit nem bízott a véletlenre, és saját gazdaságát nem kímélve komoly korlátokat szabott a beutazáshoz.

Elég lenne csak annyit mondanom, hogy a Máltára való bejutáshoz szükséges papírmunka mennyisége vetekszik a magyar bürokrácia csodáival – azt hiszem, aki legalább egy egyetemi pályázatot próbált már leadni, az pontosan tudja, ez mit jelent. A nagyjából 500.000 fős lakosságú szigeten szebb időkben legalább ennyi turista is volt egyszerre – szerencsére ezt mi most megúsztuk, köszi, korona. Ettől függetlenül a máltai kormány esélyt sem ad arra, hogy bárki is elbújjon előlük: a kiutazás előtt nem kevesebb, mint három nyomtatványt kellett kitöltenünk, mindegyiken pontosan megjelölve a szállásunk nevét és címét. Szóval azzal senki ne számoljon mostanában, hogy „kiutazom és majd találok ott szállást”, mert a papírok nélkül már rögtön a repülőtérről vissza fogják fordítani. Sőt, ha szerencséje van az embernek, akkor ezt már a budapesti reptéren lezongorázzák – nekünk legalábbis a sárga angyalkás légitársaság kedves munkatársa már a csomagjainkat sem engedte feladni, amíg nem mutattuk be ezeket a dokumentumokat. Az már más kérdés, hogy a papírt, amit a nyomtatványok meglétéről adott igazolásként, a bőröndök becsekkolása és a repülőre való felszállás között félúton elhagytuk, de szerencsére így is felengedtek a gépre. Na és persze azon sem érdemes fennakadni, hogy a nagy klímaváltozás elleni harc és a mindenhol „erőltetett” zöldülés ellenére ugyanazt a dokumentumot online és nyomtatott verzióban is ki kellett tölteni, és természetesen mindenhol a papíralapú változatot kérték. De gondolom, ha repülővel utazom, eleve akkora lesz az ökológiai lábnyomom, hogy Dumbó elférne benne, szóval azon a négy lapon már nem múlt semmi.

Tehát ha minden papírt sikerült kitöltenünk – jut eszembe, aki nem tud angolul, el se induljon, a dokumentumok fordításáról bármilyen nyelvre ne is álmodjunk –, akkor már csak az európai uniós Covid-igazolványt kell beszerezni (ennek menetéről az előző cikkemben olvashattok). Ezt a korlátot sem egyszerű megugrani, ugyanis Málta sem negatív PCR-tesztet nem fogad el, sem azt a fajta védettséget, amit a betegségen való átesés jelent – csak és kizárólag oltott turistákat engednek be a szigetre. De hogy tovább nehezítsék, az sem mindegy, milyen és hány oltást kapott a kedves utazó, aki náluk szeretné elkölteni a pénzét: a magyar konzuli szolgálat oldala szerint az utazhat, aki legalább két hete megkapta mindkét adag Pfizer-, Moderna- vagy „a nem Indiában gyártott AstraZeneca-” oltását, esetlegesen az egy adag Janssent.

Málta pedig tényleg nem viccel: amíg hazafelé úgy sétáltunk be Budapestre, hogy még csak ránk sem néztek, addig a szigetország repterén hosszú sorokban kihelyezett bódék álltak közénk és a hullámzó tenger, na meg az afrikai hőség közé. Az adminisztráció egyébként meglepően gyorsan és egyszerűen zajlott, de ők tényleg mindent ellenőriztek, és amíg a reptéren voltunk, végig viselnünk kellett a maszkot is. Sőt, annak ellenére, hogy a sziget lakosságának már több mint 80 százalékát beoltották, és turistákat is csak a már említett oltások megléte esetén engednek be, zárt térben mégis mindenhol kötelező a maszk viselése. Ez persze a magyarországi lazítások után kicsit furcsa volt, és nem egyszer nehezünkre is esett a 35 fokos hőségben – ahol amúgy sem egyszerű levegőt kapni –, de valahogy mégis nagyobb biztonságban éreztem így magam, szóval nem panaszkodhatok.

És ha mindezt megugrottuk, és nem fordítottak vissza egyik reptérről sem, akkor egy nagyon furcsa kis világba csöppenhetünk. Egyszer egy útajánlóban azt olvastam, Málta a lovagok szigete – szerintem meg inkább a briteké. Már a reptérről a szállodába menet mindenhol a britek jelenlétét éreztem, szó szerinti és átvitt értelemben is. Szó szerinti, mert a turisták nagyjából 60-70 százaléka brit, de komolyan, annyian vannak, mintha még mindig megszállva tartanák a szigetet. De átvitt értelemben talán még inkább érzékelhető, a bal oldalon való közlekedésben, az apró kis házakban, amiknek még nevet is adnak, mint Angliában, és a hihetetlenül udvarias tiltásaikkal, amikkel úgy küldenek el a fenébe, hogy az ember még meg is köszöni. Na meg amivel csak a szállodában szembesültünk, hogy a laptop töltésének lőttek, Máltán ugyanis azt a fajta konnektort használják, amit Nagy-Britanniában is, és természetesen átalakítót nem vittünk – ha van még egy dolog, ami nélkül nem érdemes elindulni oda, akkor az ez. Bár azt is fontos megjegyezni, hogy az ilyen szerencsétlen turistákra is gondolnak, akiknek ez eszébe sem jut, ezért a háromágú konnektorok mellett mindenhova szereltek USB-csatlakozókat is, így legalább a telefonokat fel tudtuk tölteni.

Arról, hogy mit érdemes megnézni ezen a különlegesen bájos szigeten, egy újabb, egész cikket lehetne írni, ezért ezt inkább mindenkire rábízom, hogy tervezze meg magának indulás előtt. De egy próbát azért teszek arra, hogy átadjam ennek az ízig-vérig máltai szigetnek a hangulatát. Máltai, mert valójában bármennyire is próbáltuk, semmi máshoz nem tudtuk hasonlítani, ahol valaha jártunk. A Földközi-tenger szinte közepén elhelyezkedő 316 km²-es szigeten egyszerre lehet érezni a brit, a közel-keleti, a dél-olasz és az észak-afrikai hangulatot, illetve még valamit, amit nagyon nehéz beazonosítani, és talán az az igazán máltai érzés. Ahogy sétálgatunk a kanyargós kis utcákon a falakra felfuttatott növények és az apró, kiugró erkélyes házak mellett, egyszerre érezhetjük magunkat egy dél-olasz kisvárosban és a nyüzsgő Jeruzsálemben. Majd hirtelen a jellegzetes, sárga köves házak mellett megjelenik egy vérbeli, 21. századi, üvegablakos, hipermodern toronyház, a következő épületet pedig már nem is látjuk, mert éppen felújítják. Legalábbis fel van állványozva, mint a máltai épületek nagyjából fele – itt tényleg folyamatosan építkeznek és felújítanak.

Ebből adódik a sziget másik különlegessége is: amellett, hogy szinte minden településen találunk legalább egy templomot, a másik jellegzetes látványt a távolban magasodó daruk adják. Ameddig a szem ellát, mindenhol daruk nőnek ki a földből, és jelzik, hogy a sziget lakossága kinőtte ezt a kis darab földet, ezért inkább felfelé kezd el terjeszkedni.

Ami viszont minden furcsasága és kellemetlensége ellenére csodálatossá varázsolja a szigetországot, az a máltai emberek kedvessége. Talán ezt is a koronának köszönhetjük, vagy a brit hatás eredménye, de bármi is az oka, vitathatatlan, hogy a máltaiak az egyik legkedvesebb, udvariasabb és vendégszeretőbb nép, akivel találkoztam. Már csak ezért is mindenkinek ajánlom, hogy egyszer látogassa meg ezt a kis országot…, már ha a történelmi látványosságok és a ragyogóan kék, szinte meleg tengervíz nem lenne elég nagy vonzerő.

Írta: Varga Tímea