Az emberek bajban vannak akkor, ha meg kell határozni azt, hogy mi számít alapműnek a zenei életben. Ha valakinek zenét ajánlanánk, a mai világban igencsak bajban lehetünk, hiszen nagylemezek már egyre ritkábban jelennek meg. Az előadók inkább csak pár számos EP-kben (extended play – kislemez) gondolkoznak. Néha anyagi indíttatásból, azonban a valós indok sokszor inkább az extrább figyelem megragadása lehet, valamint a jóval olcsóbb elkészítési költség. Az EHÖK 1367 Magazin hasábjain megpróbálkozom azzal, hogy ízelítőt adjak olyan – főként magyar – lemezekből, amelyeket viszont bűn lenne kihagyni.

Az előző rész végén már említett Madrapur egy elég különös zenekar. Ha meg kéne határozni a „bölcsészpop” jelzőt, és ahhoz kéne párosítani egy zenekart, akkor az első blikkre biztos a 30Y lenne. Ez egyrészt szerintem modortalanság, mert a pécsi alternatív zene nagyágyúi ennél sokkal többet jelentenek.

A Madrapurban azonban kétségkívül ott van az a bizonyos „bölcsész vagyok” életérzés.

Az első lemezük, a Jóra Nap Süt, Rosszra Hold.

A fotó forrása: bdpst24.hu

Az egész korongot körbelengi valami különös vibe, amit csak úgy tudnék megfogalmazni, hogy ilyen lehet tök másnaposan összekacsintani a BTK campusán a spanokkal. Ezt az életérzést adja vissza a Pank és a BTK is. A hangzásban semmi egetrengetőt nem kell keresni, nagyon jól szól fejhallgatón és erősítőn is, külön pluszpont a remek gitársoundért. Egyik kedvenc Madrapur-számom soraival zárnám ezt a részt, hátha kedvet kap hozzá még valaki:

„gyorsan visz a láb / követem, ahová / mutatod, és hogy nem kéne félnem / hisz pont ma vagyok fiatal / lesz*rom, hogy köztetek kéne élnem”.

A második banda, amiről méltatlanul kevés szó esik hazai berkekben – vagy ha igen, akkor az is az underground zenével foglalkozó lapokban –, az a nemecsek. Az ő esetükben a kisbetű nem véletlen, a stilizált kisbetűs nevet a Pál utcai fiúk ihlette, a dalaik témájában azonban nem a grund mutatkozik meg.

Az egri hardcore punkegyüttes a rétegzenéjükhöz megfelelően kényesebb témákhoz nyúl.

A társadalom rossz helyzete, az elnyomottság és a kirekesztettség érzése remekül megmutatkozik A végén majd mindenki egyedül marad című EP-jükben.

A fotó forrása: femforgacs.hu

Ha a Madrapurra azt mondtam, hogy lendületesek, akkor a nemecsek gőzhenger hozzájuk képest. Néha elképesztően nagy a tempó, az ének pedig inkább üvöltözés, mint tiszta vokál, de mindennek ellenére minőségi dalokat pakoltak oda a bemutatkozó lemezükön 2017-ben. A szöveg az Én már soha többet semmiért nem fogok bocsánatot kérni!-ben nagyon erős:

„azt mondják a bűnök elévülnek / de mit csináljunk, ha folyton felénk nőnek?”,

amit a Tagadóknak tovább fokoz. Ahogy haladunk előre az ötszámos EP-n, úgy lesznek egyre sötétebbek a szövegek és a dalok is. A hossza tíz másodperc híján 14 perc, de bőven tartogat izgalmas pillanatokat. A kedvencem tőlük erről az anyagról mégis A mi szerény kis otthonunk. Ez már sokkal inkább emlékeztetett engem egy korai Slipknot-számra. Nem azért, mert stílusban hasonló lenne, inkább csak ugyanolyan érzésem van, miközben hallgatom.

A hangzás nagyon ott van, elemi erővel dörrennek meg a hangszerek, az ének a végén már ordibálás helyett szinte hisztérikus sikoltásba megy át.

Rejtett kincs a nemecsek, akik le sem tagadhatnák, hogy a Téveszme nevű zenekar nagy hatással volt rájuk. Olyan, mintha a kistestvérüket hallgatnám, de ez egyáltalán nem kritika, sokkal inkább elismerés.

Maradva ezen a vonalon, a cikksorozat harmadik részében a magyar underground zenébe ásunk, olyan zenekarokkal, mint az abszolút etalonnak számító Subscribe és AWS.

Írta: Anta János Attila