Bölcsészkaros hallgatóinknak be sem kell mutatnom az Improvokál társulatot, hiszen tagjaik külön-külön is az egyetemi élet szerves részei, csapatként pedig rendszeresen találkozhatunk velük előadásaikon és a PISZE nyitott műhely foglalkozásain. Szlogenük, miszerint NINCS ROSSZ ÖTLET, matricák vagy szállóige formájában mindenhol megtalálható a campuson, nem is véletlenül – voltaképpen nem ez a lényege az egész bölcsészlétnek és -életérzésnek? 

Ha egészen véletlenül akadna bárki is, aki még nem tudja pontosan, kikről is van szó, az Improvokál társulat egy 2007-ben alakult, egyetemistákból álló színjátszó csoport. 

Nevükből is kifolyólag szinte kizárólag improvizációval dolgoznak, közönségük és saját kreativitásuk alapján, ezért minden egyes fellépésük minden pillanata sosem látott, és megismételhetetlenül egyedi.

Elég csak rájuk nézni: már a legapróbb mozdulatuknál egyértelművé válik, hogy lételemük a pörgés, a rögtönzés és a sokszor meghökkentő ötletek megvalósítása. 

Ez november 17-én, az idei évad második Jumper előadásán is így volt. A 4 mindenre elszánt játékos (Sándor Luca, Kovács Fanni, Hir Bálint és Szép Gergely) zenére vonult be, mint a híres bokszolók a nagy meccsek előtt, ezután pedig az este műsorvezetője, az Elvis becenévre hallgató Hosszú Norbert melegítette be a közönséget. Asszociációs játékkal indított, ami köztudottan segít a mindenkiben ott szunnyadozó kreativitás előhívásában.

Majd az összes néző választott magának egy-egy párt, akivel egy percben megosztotta 3 bakancslistás életcélját, ezzel lebontva saját gátlásait és előmozdítva a teljes egymásra hangolódást.

Ennek a körnek a lezárásaként következett az energiataps, mely sokak számára ismerős lehet többek között a gólyatáborból vagy az orientációs napokról.  

Ezután vette kezdetét az előadás, mely felépítését tekintve sok kisebb játékból állt össze. Az első a Balgák Alaszkában fantázianevet viseli, és lényege, hogy a közönség által bekiabált random 2 betűvel a véletlenszerűen felszólított játékosok először csak egy címet rögtönöztek, ha pedig valamelyik megnyerte Elvis tetszését, megkérte az illetőt, hogy fejtse ki a történetét. Ekkor a kiválasztott filmajánlószerűen felvázolta ötletét, és amennyiben műsorvezetőnk még mindig érdekesnek találta, a csoport azonnal színre is vitte a jelenetet.

Így láthattuk Magyarországot, amint el akarja ragadni és próbálja bekebelezni Németországot; a háromfejű Cerberust, majd a következő jelenetben már  praktikus tippeket adtak fiúknak randizáshoz.

Ám Elvis hamar leültette azt a játékost, akinek ötlete túl erőltetettnek tűnt, a játék pedig egészen addig tartott, míg csak egy maradt állva. 

Ezt követte a Beugró című műsor szülte zsebszöveg játék. Elvis bábmesterként irányította fellépőit, ahogyan a nézők javasolta kiindulójelenetek csúcspontjain csengetéssel jelezte, hogy ideje húzni egy cetlit az előre megírt kifejezések és idézetek közül.

A kihívás ebben a jelenet tovább fűzése volt, hiszen asztalosok átlagos beszélgetésében ritkán jön fel szeptember 11., egy vaddisznó vagy éppenséggel Damon Hill Forma 1-es versenyző neve.

Színjátszóink viszont könnyen vették az akadályokat, majd egyből vezettek is minket tovább, egyenesen a Távol-Keletre a KATA nevű játék során, mely folyamán autentikus anime hangeffektekkel kísérve lehettünk szemtanúi a palacsintasütés hivatalos formagyakorlatának.

Egy viszonylag új játék következett a sorban, melyet Rejtett érzelmeknek kereszteltek.

Az este folyamán ez volt az egyetlen olyan etap, aminél kissé úgy éreztem, hogy erre ráférne még a csiszolás,

néha ugyanis a jelenetek szokványos cselekménye és a lassított, belső emóciók bemutatására szánt részek nem adták meg a kellő dinamikát. Ennek ellenére itt kell megjegyeznem, hogy a fények és zenék, melyekkel az egész este folyamán játszottak, zseniálisan kiegészítették a műsort és megadták a kellő hangulatot. 

A rövid szünet előtti utolsó egység egy saját fejlesztésű játék volt, melyben egy-egy üveg Topjoy határozta meg a teljes jelenetet.

Az epizód addig tartott, amíg el nem fogytak az italok, a karaktereket pedig a kupakok üzenetei határozták meg.

Így kaptuk meg egy „Mindig számíthatsz rám” alkoholista és „Vágj bele!” barátja utolsó sörözését, valamint az ebből következő, szinte irodalmi „Ígérd meg, hogy segítesz abban, hogy segíthessek!” frázist. Ez volt az első olyan blokk, mikor nem csak Elvis irányított; a két szereplőn kívüli színpadon lévők is beleszóltak az események alakításába. Így történt, hogy egy-egy tapssal utaztunk az időben, és hirtelen a legelső pohár italnál, majd 5 évvel az utolsó után találtuk magunkat, ezúton rajzolódott ki egy egész élettörténet. 

A második felvonást A legrosszabb játszmával indították, mely cím nem a minőséget írja le, csupán a nézők által meghatározott foglalkozás vagy helyzet legkellemetlenebb variánsait vitték színre az egymást váltó játékosok.

Az este nyertese a tolmácsmesterség lett, amiből láthattunk túlpörgöttet, túl lustát, sőt, kész bűvészműsor is kibontakozott a háttérben, mégis a legvalódibbnak tűnő halandzsanyelvek emelték a zsenialitás szintjére a rövid jeleneteket.

Ezután a Szerepcsere lett a soros, melyben a színészek szó szerint az összes nézőpontot körüljárták, és minden csengetésre egymás karaktereinek bőrébe bújtak. Illetve jelmezeibe, ugyanis egy intézeti farsang előkészületeit láthattuk, aminek köszönhetően elhangzott a mindent felülmúló mondat:

„A batmenséget ki kell érdemelni”.

E nagy tanulságot követte a Naiv játék, mely sokkal inkább volt kihívás a színészek számára, mert szabályai szerint egyiküket egy „biztató kivonulótaps” kíséretében kiküldték a teremből, hogy a közönség javasolhasson egy működésképtelen használati eszközt, mely miatt visszajövetelekor reklamálnia kellett a boltban. A jelenet akkor vált sikeressé, ha a közvetett segítségek nyomán a főszereplő kitalálta, miért is akadékoskodik pontosan. 

Mindezt a Stílusjáték követte, mely során kazánkovácsok egy hétköznapjába tekinthettünk be a legkülönbözőbb filmműfajok által alakítva.

A fellépők végtelen hozzáértését mutatta, hogy nem csupán a cselekményszál változott egy-egy átmenettel, hanem minden egyes porcikájuk, még beszédmódjuk is az adott feladathoz idomult.

Ebből váltottunk egy filmelőzetes jelenetére, ebből pedig egy narrátor vezetésével született meg a mexikói musical, a Tarantula hálójában megismételhetetlen premierje. A produkció méltó zárásaként pedig végigkísérhettünk egy izgalmas sportközvetítést a fiktív megmérettetésről, melyen a versenyzők félelmeik elől menekültek olimpiához illő profizmussal. Gyermekkori fóbiákkal melegítettek be, majd egészen a fiatal felnőttek nyomasztó kérdéseivel kellett szembenézniük.

Levezetésként Elvis a csapatuk fő üzenetével búcsúzott:

„Ne féljetek hibázni és improvizálni!” – ezt a tanácsot pedig szerintem mindannyian megfogadhatjuk, arról nem is beszélve, mennyit lehet tanulni a társulattól csupán azzal is, ha megnézzük őket munka közben.

Ritkán látni ugyanis ennyire azonos hullámhosszon lévő bagázst, akik fél mozdulatokból is megértik egymást, és azonnal a másik segítségére sietnek, legyen szó bármiről.

Írta: Simon Anna