Egy átlagos, hűvös estén a Zsolnay Negyedben bolyongsz. Megcsodálod a szobrokat, a hamisítatlan porcelánokkal díszített építményeket; szinte érzed, ahogy magadba szívod a művészetet. Elhaladsz megannyi múzeum és kis kávézó mellett, egészen a Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék méltóságteljes épületéig. Majd átsétálsz az úttest fölött húzódó gyaloghídon, és a Művészeti Kar előtt találod magad. Pontosabban egy ajtó előtt, melyen a Janus Egyetemi Színház felirat virít. Természetes kíváncsiságodtól hajtva belépsz, és egy szűk folyosó tárul eléd. A keretezett plakátokkal és fényképekkel zsúfolt falak között már izgatott zsizsegés uralkodik. Ebbe lép be szinte a semmiből egy rejtélyes nő. Nyugodt hangon kijelenti, hogy most mindannyian egy függönyön át nyertek bebocsátást, ám ez valamiért mégsem csak egy függöny. Mindenki ugyanoda érkezik, de máson halad át. Tehát mi a te függönyöd, ha nem is függöny?

A JESZ színpadán A vak király című darab decemberben debütált Varsányi Péter rendezésében, és a népmesék, vagyis pontosabban a tündérmesék világába invitálja a nézőket.

Az előadás kezdetekor a színészek hostessekként kísérik helyükre a látogatókat, majd szinte kiscsoportos foglalkozás keretében melegítik be a hangulatot olyan nyílt végű kérdésekkel, melyek a történet szimbolikájával és a mesékkel, meséléssel általánosságban is kapcsolatban állnak.

Ebből átvezetésként (és később többször is, hasonló szerepben) jelenik meg az összes színész a még elhúzott függöny előtt, hogy úgymond „egymásba meséljenek”. A legkülönbözőbb verziókat hallhatjuk, olykor a legkülönbözőbb nyelveken, majdnem egyszerre. Aztán teljes csönd lesz, a függöny elhúzódik. 

Eleinte egy rendkívül széles, ám meglepően rövid kis színpad látható, ez pedig lehetőséget ad arra, hogy érvényesüljenek a csendben kibontakozó, apró gesztusok. A történet előrehaladtával újabb és újabb függönyök húzódnak el, egyre teljesebbé téve a színpadot, ahogy egyre mélyebbre jutunk a mesék erdejében. Ezzel a térbeli játékkal tulajdonképpen három különböző színpadképet, három fő helyszínt teremtenek: kettő királyságot és az ezeket összekötő, kihívásokkal teli utat. A felütés, a legelső megszólalás, mely megtöri az első jelenet súlyos csendjét,

egy váratlan „Halott ember!” kiáltás, mely megalapozza az egész darab különös, néhol egészen groteszk hangulatát.

A vacsoraasztali beszélgetést kísérő ritmusjáték az evőeszközökkel egyrészt letisztult szimbóluma az étkezések dinamikusságának és rítusának, másrészt egyből magasabb szintre is emeli az atmoszférát.

A történet az azonos címet viselő népmese különböző változatainak és a színészek improvizációinak ihletettségéből született a már említett rendező által. Egy királyi család legifjabb tagjának hazatértét ünneplő vacsorából indul ki, ám a békés légkört hamar megszakítja egy megalázó titok leleplezése.

A teljes megszégyenüléstől megvakult király látomása nyomán fiai útnak erednek, hogy felkutassák a tűzmadarat, mely az egyetlen orvosság apjuk számára.

Miután a két idősebb herceg elbukik, a legkisebb is szerencsét próbál. Kihívásokkal teli, hosszú útján egy róka kíséri és segíti őt. A cselekmény meglepően intelligens, tele szimbólumokkal, tanmese a mesében eszközzel játszva, majd teljesen máshogy lezárva, mint az egy népmesétől várható lenne. Visszatérő eleme maga a történet fogalma, a halott szó, mely túl sokszor fordul elő ahhoz, hogy el lehessen menni mellette, illetve a róka, aki szinte egy játékmester szerepébe bújva jóskártyákat osztogat.

A rendezés, a színészi játék és a színpadkép (Molnár Anna szemet gyönyörködtető munkája) látványosan egészítik ki egymást, miközben minden rendelkezésükre álló színházi eszközt kreatívan felhasználnak: a róka hangja egy mikrofonnal generált visszhangtól válik igazán kísértetiessé, a fények játéka mind gyertyákkal és mesterséges LED-ekkel szintén megjelenik, zene viszonylag ritkán hallható, viszont akkor igazán indokolt, és ezek mellett persze elengedhetetlen a füstgép használata is.

Összesen 7 színész szerepel (Ágoston Gáspár, Farkas B. Szabina, Háber Krisztián, Hollósi Orsolya, Popa Máté, Somogyi Bianka és Szabó Márk József), így a rókán kívül mindenki váltogatja karaktereit. Ám ahelyett, hogy ez kényszermegoldásnak tűnne, vagy erőltetett módszerekkel próbálnák kijátszani a helyzetet, a főszereplő koronáját rituálészerűen adogatják egymásnak a függönyök előtt. A darab egy pontján két lehetőség bontakozik ki a főhős előtt, és mielőtt végleges döntést hozna, a nézők szeme elé tárják mindkét forgatókönyvet, mintha csak párhuzamos univerzumokba látogathatnának. Nem sokkal ezután pedig visszatér az előadás eleji interaktív kiscsoportos foglalkozás, ugyanis a hercegre váró három próbából kettőt majdnem teljes mértékben a közönség határoz meg. 

Visszatérve a színpad látványvilágára, a különböző helyszínek berendezése mind gyönyörű képeket alkot.

Még a berendezések és kellékek is meglepően sok többletjelentést és szimbólumot tartalmaznak, mint például a díszes kalitka, amit a főszereplő hordoz magával, vagy a hotelszobát reprezentáló csupasz fürdőkád.

Ezekbe a hátterekbe pedig pont beleillenek egyetemi színházunk tehetséges színészei. Mikor a király rohamot kap a színpadon, vérfagyasztó csendet hagy maga után, szinte mentőért kiált. Mindezek méltó lezárása mi más is lehetne, mint a tökéletes bizonyíték arra, hogy mennyire beleélik magukat szerepükbe? Ugyanis az utolsó, megható jelenet lezárásával, mikor a színészek meghajolnak, még megcsillanni látszanak arcukon a hamisíthatatlan könnycseppek. 

Írta: Simon Anna

A fotók forrása: JESZ