Óriási harcok árán békélt meg a sérültségével, visszahúzódó, de legalábbis az átlagnál jellemzőbbek rá az önbizalomhiányos állapotok; missziója, hogy segítsen sorstársainak – csak néhány eleme annak a sztereotip képnek, amit számos sérült emberrel való közös munka után még mindig, észrevétlenül is, felskiccelek a beszélgetőpartneremről. Jelen interjúalanyom első néhány mondatával leradírozta a skiccet, sőt a teljes képet átrajzolta, a szó lehető legpozitívabb értelmében, hétköznapira.

Szabó Alexadrával egy pécsi versenyen találkoztam először, melyen Berkes Gergő barátom, (helyi) bocciaikon* miatt vettem részt, ugyanis filmet forgattunk róla. Gergő egyszer csak mellém gurult, és diszkrét fejbiccentéssel a lány felé bökött.

„Látod azt a csajt? Megvert.”

2019-et írtunk, Szandi ekkor lett magyar bajnok.

A 21 éves Alexandra jelenleg a PTE PEAC Parasport Szakosztály bocciacsapatának tagja. Szereti a filmeket, a sorozatokat és a zenét. Mindig is jó tanuló volt, bár ezért soha nem kellett vért izzadnia. Határozott, céltudatos és fegyelmezett – nem kellett sokáig beszélgetnünk, hogy ez kiderüljön.

*Boccia: egyéniben, párosban és csapatban is játszható sportág; lényege, hogy meghatározott számú színes labdát minél közelebb dobjunk az előzetesen kidobott céllabdához.

ATTITŰD

Azt érzem, a mai Magyarországon még mindig furcsán nézünk a (mozgás)sérültekre. Mintha nem nagyon tudnánk mit kezdeni egymással. Ezt a véleményt Szandi is sokat hallja, ám személyes tapasztalatai más képet festenek:

„Ha elmegyek egy boltba vásárolni vagy akárhova, ott tök kedvesek. Mondjuk az biztos, hogy én is határozottan odamegyek, és kérem a segítséget, ha kell. Nekik könnyebbség, hogy megmondom, hogyan segítsenek.”

Szandi korábban járógéppel közlekedett, majd később kerekesszékbe került. Ez, bár tragédiának hangzik, számára megkönnyebbülés volt, egyszerűsítette az életét.

ÚJ KÖZEG, EGYETEMI TÁMOGATÁS

Szandi Pécsen született, tanulmányait az érettségivel bezárólag Budapesten, speciális iskolában, mozgássérültek között végezte. Az egyetem hozta vissza szülővárosába, jelenleg a BTK-n hallgat közösségszervezést. Bár elsőre azt gondolnánk, az új, heterogén közeg akadályokkal van tele, Alexandra beszámolójából mégis az derült ki, hogy a legnagyobb döccenőt az egyik előadóterem előtti két lépcsőfok jelenti. A többi(ek) egészen rendben van(nak):

„Akármelyik csoporttársamat kérem meg, hogy hozza utánam a széket, segít. Nagyon befogadóak. Használom a Támogató Szolgálat szállítási lehetőségét, ők visznek az egyetemre és edzésekre is. A Rókus utcában, ahol most tanulok, átépítés zajlik, lesz rámpa, és még a mosdót is átalakítják.”

SPORTÉLET ÉS A BOCCIA

Korábban úszott, a kenut is kipróbálta, végül pontosan tíz évvel ezelőtt egy véletlen folytán találkozott a bocciával:

„A régi sulimban rendeztek junior páros versenyeket. Az akkori tesitanárom volt a bocciaedző. Kellett egy ember, aki beáll segítségként ahhoz a lányhoz, akinek nem volt párja. Azt hiszem, így indult, aztán ott ragadtam.”

Mi az, ami tíz évig megtart egy olyan sportág mellett, amire laikus szemmel a leginkább polkorrekt jelző az unalmas? – jött a lakossági kérdésem. Szandi gondolkodás nélkül vágta rá:

„A bocciát azért választottam, mert ugyan kell oda egy fizikum, de inkább fejben dől el az egész, folyamatosan gondolkodni kell. Ez stresszes. Mindig az adott pillanatban kap el egy kis izgulás, de ezt muszáj félretenni, mert kárára mehet a teljesítménynek.”

NA DE HOL VANNAK A KIHÍVÁSOK?

RUTIN

Alexandra mindennapjait alapjaiban határozza meg a boccia: heti egy gyógytornája, két edzése és két olyan napja van, amikor önállóan tornázik. A játékban mindig ott kell lenni, fejben is. Szandi elmondása szerint mindez legtöbbször öröm, de néha teher, főleg ha az ember rosszul alszik vagy nincs jó kedve. Ilyenkor a hozott eredmény is rosszabb egy kicsit, de megállás nincs:

„Magamat elég céltudatos embernek tartom, mindig valamelyest az visz előre, hogy csinálnom kell.”

UNALOM

Az újra előhozott felvetésre reagálva, miszerint a boccia unalmas, Szandi elmagyarázta, hogy belülről azért teljesen máshogy néz ki egy edzés, mint amit ebből a külső szemlélő érzékel. Ugyanakkor bevallotta, hogy neki sem mindig könnyű:

„Néha nem azt mondom, hogy unalmas, hanem inkább talán nekem, ha fáradt vagyok, akkor olyan a hangulatom, mintha unalmas lenne.”

CSAPATMUNKA

Szandi egyértelműen tudja, mit akar. Egy ilyen embernek pedig kihívást jelent alkalmazkodni a többiekhez, vagy az, amikor valaki más kívülről akarja megmondani, hogy ezt nem így kellene, hanem úgy. Ez a nehézség az edzéseken is jelentkezik:

„Meg kell tanulni azt, hogy milyen egy csapatban dolgozni. Ez tényleg kihívás. Én inkább egyéniben szeretem megoldani a dolgokat, de nyilván akkor is az van a fejemben, hogy ő az edző, ha ő ezt mondja, akkor megpróbálom, meglátjuk, melyik a jobb, és aztán közösen megegyezünk.”

KARANTÉNSPORT?

A koronavírus jelentősen átszabta Szandi sportéletét is. Jelenleg is vannak edzések, de kis létszámmal, korábban viszont minden csapattag otthon gyakorolt. A helyszínválasztás saját kreativitásukra volt bízva: bármelyik helyiség szóba jöhetett, ami relatíve alkalmas volt labdadobálásra. Minden félmegoldás üdvözlendő volt, ami azt szolgálta, hogy a kezükből ne jöjjön ki a mozdulat. 

Az új helyzet természetesen új nehézségeket is rejtett:

„Mivel én ilyen magamnak való vagyok, így annyira nem érintett rosszul, hogy itthon kell lenni, egyedül. Megpróbáltam kihasználni a plusz időt. Nyilván fura volt, például én egy kisebb folyosón edzettem, ahol ott az asztal, ott a szék lába vagy más zavaró tényező, ami a pályán nincsen. De ezt is fel lehet úgy fogni, hogy ez is segíti a koncentrációd fejlődését, hogy ezeket is kizárd.”

Az otthoni edzéseknek emellett taktikai okai is voltak:

„Sokan mások nem tudtak edzeni otthon sem. Valamelyest ezt is szerettük volna kihasználni. Lehet, hogy ez csúnyán hangzik, de fenn akartuk tartani azt a szintet, amit ők lehet, hogy nem tudtak.”

JÖVŐBELI TERVEK

Nagyon sok olyan sérült emberrel találkoztam, akik azért mentek olyan pályára, mint mondjuk a közösségszervező vagy a tanár, mert az volt a céljuk, hogy kifejezetten azokkal az emberekkel foglalkozzanak, akik hozzájuk hasonló helyzetben vannak, hasonló nehézségekkel küzdenek. Szandi nem tartozik közéjük.

„Azt gondoltam, hogy a közösségszervezői szak elég jó általános képet adhat mindenről. Az első félévben tanultam például pszichológiát is. Nekem az a célom, hogy egy olyan életet éljek, amitől a mozgássérültség valamelyest elszakad. Attól, hogy mozgássérült vagyok vagy valamilyen fogyatékkal élő, nem szeretném csak ebben élni az életemet. Ettől még ugyanúgy segítek mindenkinek, aki kéri.”

Amikor a szíve szerinti karriervízióról kérdeztem, egyértelműen a parasportot mondta. Alexandra azonban realista, így van B-terve is:

„Ha minden úgy adódna, és közben lenne megélhetésem, akkor nyilván később foglalkoznék kizárólag a parasporttal, csak valószínűleg nem így lesz, szóval munka mellett fog ez zajlani. A közösségszervezésen belül a HR-irány érdekel. Régóta foglalkozom a bocciával, így már szeretném, ha jönnének az eredmények. A fő cél természetesen a paraolimpia. Addig még nagyon sok munka van.”

Meghatározó a sérültség vagy sem? Hol a határ az élethelyzet elfogadása és a mártírság között? Miféle sajátos fúziót alkot a sérültség(em) és az élet(em) többi része? Mi a sorsom, a misszióm, a feladatom vele? – mindig nyomaszt egy kicsit, amikor egy interjú nem válaszokkal zárul, hanem azzal, hogy a beszélgetőpartneremről megrajzolt kép további kérdőjeleket generál. 

Legalább az utolsó kérdésre van viszont egy alternatív válasz, Szandi példája: megtalálni és megragadni a dolgomat a saját élethelyzetemben. Azt a dolgot, ami nemcsak szép pillanatokat, hanem rutinfeladatokat, unalmat és kihívást jelentő csapatmunkát is rejt. Ez a válasz pedig bőven elég feszültségoldásnak és útravalónak.

Írta: Szabó Bianka