A 2008-as pénzügyi válság óta felerősödtek a neoliberális kapitalizmussal szembeni kritikus hangok. Felélénkültek és nagyobb nyilvánosságot kaptak az állam és piac közötti viszonyról szóló viták. A piacgazdaság milyen fokú szabályozására lenne szükség? Mit lehet tenni a monopolizáció ellen, egyáltalán fel kell-e lépni ellene? Mi lenne az állami újraelosztásra optimális mértéke? Milyen versenyjogi szabályozások lennének kívánatosak? Értéksemleges, leíró tudománynak tekinthető-e a közgazdaságtan? Működőképesek-e a gazdasági folyamatok előrejelzését szolgáló ökonómiai modellek? 

Többek közt ezeket a kérdéseket tettem fel Pogátsa Zoltán közgazdásznak és szociológusnak, a Soproni Egyetem docensének, az Új Egyenlőség társadalomelméleti magazin főszerkesztőjének.

A nyugati világban a kapitalizmus elmúlt száz éve mennyire írható le a szabad piac és a nagyobb állami beavatkozás közötti váltakozásként? Vagy ez túlságosan leegyszerűsítő értelmezés?

Elég nagy mértékben leírható: volt egy hosszú, állami újraelosztás előtti időszak, amely 1936-ig tartott, ezt egy keynesiánus korszak követte az 1970-es évekig elejéig, nagyobb állami szabályozással és újraelosztással, és ezután jöttek a neoliberalizmus évtizedei, amelyek az állam leépítésével jártak. Tehát igen, működik ez a felosztás. 

De a kérdés ennél azért bonyolultabb.

A neoliberális narratíva azt sugallja, hogy a piac akkor szabad, ha nincs állami újraelosztás, pedig ez éppen fordítva van: attól, hogy nem avatkozik közbe az állam, nem nagyobb lesz a verseny, hanem kisebb.

Beavatkozás, azaz antitröszteljárások és újraelosztás hiányában ugyanis monopolizációs-oligopolizációs folyamatok indulnak be. Fernand Braudel, a neves francia gazdaságtörténész nem véletlenül különíti el egymástól a kapitalista céget és a piaci céget, amelyeket mi általában szinonimaként használunk – az előbbiek mindig monopóliumok létrehozására törekednek. Ennek első példájaként a Brit Kelet-indiai Társaságot tartjuk számon, és hasonlóan működnek a mai multinacionális vállalatok is. Foglyul ejtik az államot, elsősorban a politikai kampányfinanszírozáson keresztül.

A verseny pedig mindig a kis- és középvállalkozásokra, tehát a piaci cégekre volt jellemző. A neoliberalizmus korában az óriásvállalatok igyekeznek ellehetetleníteni a valódi versenyt.

A libertáriusoknak, akik radikálisan ellenzik az állam beavatkozását a gazdaságba, mi a válaszuk a monopolizáció problémájára? 

Úgy gondolom, hogy a neoliberalizmus megvalósulása óta létrejött helyzet önmagában a libertárius elvek cáfolatát jelenti. Maga a tény, hogy az aktív állam és a versenyjogi szabályozások korszakában volt nagyobb a verseny, bizonyítja, hogy a teljes szabadpiac ideája a valóságban működésképtelen.

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ahhoz, hogy köztünk, egyének közt fair legyen a verseny, szintén szükség van az államra, hiszen eltérő családi hátterünk, szocializációnk miatt más esélyekkel indulunk, újraelosztásra van szükség ahhoz, hogy a startmezőnél egyenlő esélyekkel tudjunk versenyezni.

Az a tapasztalatom, hogy a libertáriusok vagy tudatában sincsenek ennek a problémának, vagy ha igen, akkor nem reflektálnak rá. Érzéseim szerint a libertáriusok gondolatai, elemzései sok esetben nem tapasztalatokon, hanem hiten alapszanak – engem mindig a kommunistákra emlékeztetnek, csak ők a másik véglet. 

Beszéljünk a 70-es évek neoliberális fordulatáról. Én történészhallgató vagyok, és a 20. százados egyetemi tankönyvemben azt olvastam, az olajválság okozta sokk, a stagfláció miatt a jóléti állam leépítése gazdasági szükségszerűség volt. Feltételezem, hogy Ön ezzel nem ért egyet. De milyen lehetőségei lettek volna még a nyugati államoknak a kiadáscsökkentésen kívül? 

Az igaz, hogy a hetvenes években komoly sokkok rázták meg a világgazdaságot: az aranystandard feladása, a Nixon-sokk (tehát az árak befagyasztása), a két olajválság, a Volcker-sokk (amikor Paul Volcker jegybankelnök az egekbe húzta fel a kamatokat). És valóban létrejött a stagfláció állapota, azaz egyszerre volt infláció és stagnálás, viszont ez – a piaci orthodox helyzetértékelésekkel ellentétben – nem cáfolata a keynesiánus rendszernek.

Ez a gondolat úgy született, hogy elkezdték vizsgálni az infláció és a munkanélküliség összefüggéseit, és azt találták, hogy mintha átváltás lett volna a kettő között: vagy munkanélküliség van, vagy infláció.

A kormányzat stimulál, ezzel csökkenti a munkanélküliséget, de a költései gerjesztik az inflációt, vagy nem stimulál, ekkor nincs inflációs nyomás, de nő a munkanélküliség, mert a magángazdaság képtelen munkahelyeket teremteni az általános kereslethiány miatt. De ez nem egy általánosítható szabály volt, csak az akkori gazdasági állapotokra történetesen ráillett. 

A hetvenes években erőteljes külső hatások következtében megtörténhetett, hogy egyszerre volt infláció és stagnálás – nem meglepő, hogy ez a helyzet áll elő, hiszen a Közel-Keleten a többszörösére emelték az olaj árát.

De ez nem jelenti a jóléti állam vagy a keynesiánus keresletélénkítő politika halálát. A fenntarthatatlanság szintén csupán mítosz: az állam bármit képes megfinanszírozni, ha a gazdaság a szükségleteit fizikailag ki tudja elégíteni. Erről szól a Modern Monetáris Elmélet.

Az inflációra a többéves, szakszervezetek és munkaadók közötti bérmegállapodások jelentik a helyes választ. Nyugat-Európában ezt a módszert alkalmazták, ellentétben az Egyesült Államokkal, ahol ekkoriban a neoliberális kormányzatok alapvető célja volt a szakszervezetek visszaszorítása.

A pufferkapacitások létrehozása is sokat segít az infláció kordában tartásában: a hatalmas olajtározók létrehozásának köszönhetően a kilencvenes években egy közel-keleti olajár-emelkedés már nem tudott olyan drasztikus hatást elérni, mint korábban. 

Fotó: 24.hu

Több helyen is találkoztam már azzal a gondolattal – többek közt Tamás Gáspár Miklóstól is hallottam már –, hogy a neoliberalizmus társadalmi bázisát éppen azok a középrétegek alkották, akiket korábban a jóléti állam korszaka felemelt, és új társadalmi státuszukat féltve konzervatív, állagőrző világnézetet tettek magukévá. Mennyire volt meghatározó tényező ez a társadalmi változás a gazdaságpolitikai irányváltásban? 

Attól tartok, hogy ez tényleg így történt. Hatalmas tömegeknek adott lehetőséget a jóléti állam, például a magas színvonalú oktatási rendszernek köszönhetően, ezzel egyesek leelőzték a társaikat, és a középosztály részévé váltak. Ezek az emberek aztán kaptak egy ajánlatot Margaret Thatchertől és Ronald Reagentől, hogy mostantól nem kell magas adókat fizetniük, és nem fognak utánuk kapaszkodni azok, akik alul maradtak.

Sajnos ezt az alkut az új középosztály – vagy legalábbis tagjainak többsége – elfogadta, és szolidaritás helyett elrúgta azt a létrát, amin a mögöttük lemaradt emberek feljebb juthattak volna.

Végül a középosztálybeliek sem jártak jól az új gazdaság- és társadalompolitikával, hiszen az elmúlt évtizedekben a felső 1% gazdagodott igazán gyors ütemben, a középosztály inkább csak stagnált. 

Ez mennyire volt a hagyományos szociáldemokrata politika önfelszámolása? Gondolok itt arra, hogy a régi értelemben vett proletariátus eltűnésével tevődött egyre nagyobb hangsúly az identitáspolitikára, a nemi, faji, szexuális kisebbségek jogaira, és a hagyományos baloldali követelések mintha háttérbe húzódtak volna. Az identitáspolitikát és a jóléti állam politikáját egymás mellett kell képviselni, vagy ezek inkább kizárják egymást? 

Nem hiszem, hogy az identitáspolitikára kéne fogni a gazdasági érdekképviselet visszaszorulását. Az kétségtelen, hogy a baloldal gazdasági dimenziója a nyolcvanas évektől meggyengült.

Én azon az állásponton vagyok, hogy ha lenne valódi érdekképviselet a gazdasági tengelyen, akkor a kulturális tengely, az identitáspolitika nem tudná ennyire dominálni a közvitákat.

A kettő egyébként ezzel együtt nem zárja ki egymást: ha a szakszervezetek harcolnak a bérekért, az nem jelenti, hogy a bevándorlók mellett ne állhatnának ki. Az identitáspolitika megerősödése pont hogy elősegítheti egy másik típusú, például a szegénység iránti szolidaritás megjelenését. 

Senki nem akadályozza meg, hogy az emberek belépjenek a szakszervezetekbe, vagy hogy gazdasági egyenlőségért harcoló nőjogi mozgalmakhoz csatlakozzanak, és ezt nem azért nem teszik, mert az LMBTQ-mozgalom elnyomja ezeket a törekvéseket: az egyik megszervezi magát, a másik nem.

Az sem lehet kifogás, hogy azok az emberek, akiknek a mozgalom bázisának kellene lenniük, szegények: a 19. században olyan munkások szervezték meg – illegálisan – a szakszervezeteket és a szociáldemokrata pártokat, akik nyolcan aludtak ugyanabban a dohos szobában, és ha kimentek tüntetni, lelőtte őket a rendőr. A mostaninál sokkal rosszabb helyzetben is megszervezték magukat a munkások. 

Az interjú második fele itt érhető el.

Írta: Bőzsöny Bálint