Vannak olyan szerencsés fiatalok, akik világéletükben tisztában voltak azzal, hogy mivel is szeretnének pontosan foglalkozni, mi az a pálya, amire őket valójában szánták. Durkó Ágnes elsőéves pszichológia szakos hallgató jelenleg 25 éves, a kezében már ott van egy biztos diploma, mint informatikus könyvtáros. Mégis minden álma az volt, hogy pszichológiát tanulhasson, ám erre hét évig több okból kifolyólag sem volt lehetősége. Erről tettem fel neki pár kérdést. 

Mik voltak az eredeti terveid az érettségi után? 

A gimnázium négy éve alatt úgy készültem, hogy pszichológus leszek, más szinte szóba sem jöhetett. Elképzeltem a fejemben a jövőbeli életemet, és tudtam, hogy nekem ez a hivatásom, nekem ezzel kell foglalkoznom. Keményen tanultam, hogy ez az álmom valóra váljon, mert tudtam, hogy csak így van lehetőségem felvételt nyerni pszichológia szakra.

Akkoriban még nem gondolkoztam azon, hogy messzire szeretnék költözni otthonról, 18 éves voltam, a családom közelében szerettem volna maradni, így Debrecen volt kézenfekvő választás számomra, mivel Békéscsaba mellett élek.

Nagyon maximum Szeged lehetett még befutó, de ennél nagyobb távolságon tényleg nem gondolkodtam. Aztán amikor odakerültünk, hogy megtudtuk, kinek hány pont jött össze az érettségin, tudat alatt már éreztem, hogy nekem ez nem jött össze, nem vettek fel. Ez pedig sajnos így is lett. Akkor, 2015-ben nagyon magasak voltak a ponthatárok, én pedig hiába tanultam sokat, csináltam meg az emelt biológia érettségit, mindez kevésnek bizonyult. Kerek két ponttal maradtam le, és talán ez volt a legbosszantóbb az egészben. 

Hogyan kerültél az informatikus könyvtáros szakra, milyen a kapcsolatod a könyvekkel? 

2016 januárjában ismét jelentkeztem pszichológia szakra, ekkor viszont készültem B tervvel. Pszichológia szakos hallgató ekkor sem lettem, így kerültem Szegedre informatikus könyvtáros szakra.

Igazából ekkor már nem volt akkora „érvágás”, hogy nem vettek fel, mert az informatikus könyvtáros szakon lehetett tanulni kiadványszerkesztést, amiről addigra már szintén született a fejemben egy álomkép, így beértem azzal is.

Minden egészen jónak tűnt, amikor jött ismét a feketeleves, a szakválasztás. A kiadványszerkesztés abban az évben, amikor nekünk választani kellett, nem indult el. Ismét egy nagy szakadék szélén álltam, mert egy olyan ágazatot kellett válasszak, amivel nem akartam foglalkozni, de nem adtam fel, mert tudtam, hogy végig kell csinálnom a képzést. 

A diplomámat sem volt a legegyszerűbb megszerezni. Kavarodások voltak a kreditekkel, így fél évet csúsztam. De aztán csak a kezembe kaptam a diplomát, és sikerült is állást találnom egy könyvtárban. Mindig is szerettem a könyveket, anyukám olvasott sokat, mikor még kicsi voltam, és ő ültette el bennem a könyvszeretetet.

A mai napig nem nőttem ki ezt, a személyiségemhez pedig teljesen passzolt a könyvtáros szerep.

13 éves voltam, amikor elkezdtem olvasni a Percy Jackson-könyvsorozatot, ez pedig sikeresen megkoronázta azt, hogy „könyvfüggő” legyek. Számomra ez akkor, 12 évvel ezelőtt olyan volt, mint másoknak pl. a Harry Potter. A mai napig a kedvenc könyveim közé tartozik ez a fantasysorozat, bármikor újraolvasnám. 

Ki motivált abban, hogy megpróbáld harmadjára is a jelentkezést a pszichológiára? 

Az öcsém volt a felbujtó, ő szólt nekem, hogy lejjebb estek a felvételi ponthatárok a Covid következtében, úgyhogy próbáljam meg újra. Egyébként ő is hasonló cipőben járt, mint én, neki sem pont úgy alakult az élete, ahogy azt eltervezte. Egy cégnél dolgozott, amit egyáltalán nem szeretett, de valahol muszáj volt elhelyezkednie, szóval elvállalta az állást. Így aztán ketten együtt, egymást támogatva ismét beadtuk a jelentkezéseinket. Szerencsére ő is bejutott álmai egyetemére, mindenki boldog és elégedett volt. 

Azt hittem, hogy addigra már lemondtam arról, hogy valaha is pszichológiát fogok tanulni, eleinte nem is szenteltem nagyobb figyelmet az öcsém megszólalásának, de aztán mégiscsak ott motoszkált a fejemben, hogy mi lenne, ha… Reálisnak tűntek a ponthatárok, olyan lehetőség volt, amit nagy valószínűséggel meg tudnék ugrani, és így is lett.

A lelkem mélyén sosem engedtem el ezt a vágyamat, valami mindig is vonzott ahhoz a gondolathoz, hogy nekem pszichológusnak kell lennem, hogy ez az én valódi hivatásom. Utólag nagyon szépen köszönöm a testvéremnek, hogy elültette a bogarat a fülembe, mert neki köszönhetően nyertem végre felvételt Pécsre. 

Milyen volt újra integrálódni az egyetemi életbe? 

Könnyebb volt, mint vártam. Számomra már nem volt ismeretlen a beiratkozás utáni időszak, megtanulni kezelni a Neptunt, vagy megugrani a tárgyfelvételt, amitől mindenki fél az elején.

Tudtam, milyen, amikor vizsgaidőszak van, a tanulás terén mindig is volt egyfajta magabiztosságom, mert úgy gondolom, hogy ha becsületesen tanulok, semmi probléma nem lesz.

Már megtanultam azt is, hogy hogyan osszam be az időmet mint egyetemista. Persze nem lehet a két szakot összehasonlítani egymással, mert két teljesen eltérő képzésről beszélünk, de azért vannak rálátásaim a dolgokra. Szociális téren viszont már nehezebb volt. Pécs egy teljesen más közeg, mint amit korábban megszoktam, sokkal nyüzsgőbb és élettel telibb, ebbe pedig bele kellett rázódjak. De nyitott vagyok és bízom benne, hogy ahogyan telik az idő, a szocializálódás sem fog gondot okozni számomra. A visszaszokásban az is sokat segített, hogy Pécs egy gyönyörű hely. Sokkal melegebb, szebb és barátságosabb, mint Szeged. Oda nagyon sok régi rossz érzés köt, Pécs viszont megújulást és új lehetőségeket kínál, ez pedig nagyon tetszik. 

Mit gondolsz erről a küzdelmes útról, ami az elmúlt hét évedet jellemezte? 

Nem volt egyszerű, az biztos. Rengetegszer voltam kétségbeesett, sokszor kerültem kilátástalan helyzetekbe. Úgy éltem meg ezt az egészet, hogy valamit nem csináltam jól az életben, amiért én azt az egy dolgot, amit olyan nagyon akartam, nem kaphattam meg. A zsigereimben éreztem, hogy a pszichológia szak az, aminek szentelnem kell az életemet, igyekeztem mindent megtenni ezért, mégis hét éven keresztül ez a vágyam, ez a fajta beteljesülésem nem válhatott valóra. Szegeden több atrocitás is ért, aminek következtében nem akartam ismét „iskolapadba ülni”.

Ám egy percig sem bántam meg, hogy újra megpróbáltam, főleg Pécsen, mert végre olyan közegben vagyok, amiben úgy látom, sikerülni fog jól éreznem magam.

Arról nem is beszélve, hogy azt tanulhatom, amit mindig is szerettem volna. Mindenkinek van egy álma, egy vágya, ami előbb-utóbb, ha nem mond le róla, akkor teljesülni fog. Hét év alatt volt időm feldolgozni azt, hogy én talán soha nem leszek pszichológus, de egy percig sem mondtam le erről, csupán elengedtem egy kis időre. Az élet viszont bármikor hozhat egy olyan csavart, kínálhat egy olyan lehetőséget, amire nem számít az ember. Mérhetetlenül boldog vagyok, amiért volt elég bátorságom ismét felvenni a fonalat, hogy volt elég akaraterőm, és próbálkoztam. 

Köszönöm szépen ezt az interjút Áginak, kívánom neki, hogy érezze jól magát Pécsen!

Írta: Molnár Viktória