Az emberek bajban vannak akkor, amikor meg kell határozniuk azt, hogy mi számít alapműnek a zenei életben. Ha valakinek zenét ajánlanánk, a mai világban nehéz feladatunk lenne, hiszen nagylemezek már egyre ritkábban jelennek meg. Az előadók inkább csak pár számos EP-kben (extended play – kislemez) gondolkoznak. Néha anyagi indíttatásból (a jóval alacsonyabb elkészítési költség miatt), de a valós indok sokszor inkább az extrább figyelem megragadása lehet. Az EHÖK 1367 Magazin hasábjain azonban megpróbálkozom azzal, hogy ízelítőt adjak olyan – főként magyar – lemezekből, amelyeket bűn lenne kihagyni.

Jelen írás egy sorozat része, a korábbi cikkek itt és itt olvashatók.

Az előző rész végén már kitértem arra, hogy a mostani epizódban inkább a metálzene és annak is az underground ága fog következni. Az underground a magyar zeneiparban egy érdekes keretet jelent, ahonnan általában nagyon nehéz befutni. A Subscribe azonban pont egy olyan zenekar, amely sikeresen vette az akadályt, és ki tudott törni az underground szcénából. 1999-ben alakult az azóta változatlan felállású együttes, amely 2004-ben adta ki debütáló lemezét Sanity Has Left The Building címmel.

Az albumot a lendületes Friendship nyitja, amiben már megmutatkozik az, hogy a zenekar miből is áll össze: nagyon technikás ritmusszekció, két énekes, két gitáros és egy szintetizátor – így heten vannak összesen, mindegyikük a maga hangszerén az egyik legjobb az országban.

A dallamos ének és a screamelés keverékéből áll össze a vokál, feszes ritmusok a dobon, és a basszusgitáros is nagyon jól igazodik a doboshoz, a két gitáros fülbemászó dallamokat és döngölő metált is hoz a hangszerén. A szintetizátor pedig aláfest és effektezik. Ha elsőre nem is tűnik igazán befogadhatónak a Subscribe zenéje, többszöri hallgatásra több dolog is feltűnhet.

A lemez nagykorú, ezelőtt tizennyolc évvel kevés olyan zenekar volt az országban, amely ennyire tudta volna a Korn, a Linkin Park zenei elemeit úgy értelmezni, hogy abból egyedi zene legyen.

A Sanity az első daltól az utolsóig tökéletes anyag. A személyes kedvenceim a Friendship mellett a Crowd of the Nobodies, a Highfly, a Mechanic-All, és érdemes egy hallgatást vetni az Oidipus Abortion Clinic-re is, aminek a címénél már csak maga a dal a betegebb.

Újabban ha AWS-t hallgatok, már képes vagyok végighallgatni úgy egy lemezt, hogy ne legyen bennem olyan mérhetetlen üresség. Soha senki nem fogja tudni pótolni a 2021 februárjában elhunyt énekest, Siklósi Örst, azonban a hangja mindig velünk lesz. A második ÉGÉSFÖLD lemez az, amit először hallottam tőlük még 2017-ben, és ami azonnal megfogott.

A hangszerelés annyira egyedi, hogy hiába követi a modern metál sémáit – mélyre hangolt gitárok, zúzós breakdownok, scream és tiszta ének vegyítve –, ezer közül is megismerném, és akkor is azt mondanám, hogy ez bizony AWS.

A Budapest című dal, amely kifejezi a főváros fojtó közegét („Láttam már mindkét oldalát / Jártam mind a két partján / De itt igazán nem jó / Hova mehetek még tovább?”) volt az első, amely megtetszett, utána pedg a Sorsforgató – ez a két kedvencem az ÉGÉSFÖLDről.

Másik személyes favoritom a Nem fáj, ami 2021. február 5-e óta különös jelentést hordoz számomra, de ott van a Jövőmbe törtél be is ezen az albumon, ami számomra azért nagy kedvenc, mert jól mutatja az AWS-ben rejlő sokszínűséget.

A sorozat lezáró részében pedig bőven eltérünk ettől a vonaltól, ugyanis a nyolcvanas évek popzenéje felé vesszük majd az irányt, amiben a KFT és az LGT fog megmérkőzni egymással azért, hogy eldönthessük, vajon melyik zenekar tudott igazán nyolcvanas évekhez illő popzenei lemezt írni.

Írta: Anta János Attila