A hajóval utazás nem egy elterjedt formája a tömegközlekedésnek, nem feltétlenül ez az első jármű, amely az eszembe jut. Az International Tourism and Hospitality Academy at Sea program keretein belül a Pécsi Tudományegyetem turizmus-vendéglátás szakán tanuló két diáknak lehetősége volt elutazni egészen Dubajig, több országot is érintve, mindezt hajóval. 

Rétei Regina harmadéves hallgató a PTE Közgazdaságtudományi Karán, turizmus és vendéglátás szakon, ő volt az egyik szerencsés, aki részt vehetett a hajós utazáson.

Miért a turizmus-vendéglátás szakot választottad?

Mindig is utazgatni szerettem volna, kiskori álmom, hogy légiutas-kísérő lehessek.

Két tannyelvű középiskolába jártam, ahol az angol és a német nyelv is jól ment, valamint a matekot is szerettem, így igyekeztem kicsit reál, kicsit humán beállítottságú szakot választani.

Szeretem, amit tanulok, eleinte nagyon gazdasági tárgyaim voltak, de most már szinte csak turisztikával kapcsolatos dolgokat tanulunk.

Hogyan találtál rá a programra?

Nyáron görgettem a Facebookot, és szembejött velem a közgáz oldalán, hogy van egy lehetőség turizmus-vendéglátás szakos hallgatóknak, hogy egy hónapos hajóúton részt vehetnek. A feltételek között szerepelt a betöltött 21. életév, az angol nyelvtudás és az, hogy turizmus-vendéglátás szakos tanuló legyek.

Gondoltam, jelentkezem, mert arra számítottam, hogy úgyse lesz esélyem, biztosan sokan fognak jelentkezni.

Végül a programra összesen hatan pályáztunk. Miután lezárult a jelentkezési határidő, Csapó tanár úr, aki a program szervezője, jelezte, hogy szeretne mindenkivel egy interjút készíteni. Szerette volna felmérni az angoltudásunkat, valamint csatolni kellett egy önéletrajzot és egy motivációs levelet is angol nyelven, ezekről is beszélnünk kellett. Az interjúm során a tanár úr mondta, hogy tekintettel arra, hogy nyáron recepciósként dolgoztam, valószínűleg talpraesett vagyok, emellett az angoltudásom is nagyon jó, így engem és egy fiú hallgatótársamat választották ki a programra.

Hogyan kezdődött az utazásotok?

Először Budapestről repülővel Ománba, majd onnan a többi országba hajóval mentünk.

Ománt követően az első ország Kuvait, utána Szaúd Arábia, majd Bahrein, Katar, az Egyesült Arab Emírségek és a végállomás pedig újból Omán volt.

Az utolsó állomásról pedig repülővel jöttünk haza Magyarországra.

Milyen élmény volt hetekig egy hajón utazni?

Először furcsa volt, mert hatan voltunk lányok egy kabinban, ami nagyon szűkösnek bizonyult, mert egy fürdőn kellett osztozkodnunk, és privát szféránk sem volt.

Szokatlan volt, hogy amikor éjszaka hullámzott a tenger, és egyik oldalamról a másikra szerettem volna fordulni, akkor a hullámok nem engedték, hogy forgolódjak.

Az út nem a pihenésről szólt, minden nap nagyon fáradtak voltunk, mindig csak bedőltünk az ágyba, de egyáltalán nem bántuk, mert ettől függetlenül is ki tudtuk hozni a maximumot ebből a kalandból. 

Mi volt a napi rutinotok? 

Reggel 7 órakor sorakozó, utána kaptunk valamilyen feladatot a hajóval kapcsolatban, például takarítás, polírozás. Ezt követően reggeliztünk, majd reggel 10 órától délután fél 2-ig volt az akadémiai program, ahol professzorokkal beszélgettünk, és egyetemi órákhoz hasonló előadásokon vettünk részt. A program után ebédeltünk, és délután 4 óráig volt szabadidőnk.

4-től kezdődtek a műszakok, ahol négy csapatra osztottak minket, és ez a négy csapat kétóránként váltotta egymást.

A feladataink közé tartozott, hogy kormányozzuk a hajót vagy a kötelekkel foglalkozzunk. Akinek éppen nem volt műszakja, neki más feladatot találtak. A műszakok végén este közösen beszélgettünk a matrózokkal, arab zenéket énekeltünk, játszottunk vagy sakkoztunk. 

Mennyire volt nemzetközi a hajó legénysége?

Egy magyar fiú volt velem, Patrik, de vele sem magyarul beszélgettünk, csak angolul, hogy a többiek is értsék.

A hajón, a legénységgel együtt, összesen 11 különböző nemzetiségű utassal utazhattunk együtt

és ismerhettük meg őket, volt köztük kanadai, német, horvát és közel-keleti is. 

Mi volt a legmeghatározóbb élményed?

Nehéz egyet kiemelni, mert az a hónap szinte csak élményekből állt.

Az egyik legemlékezetesebb pillanatom az volt, mikor megmásztam a hajó legmagasabb, 52 méteres árbócát.

Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást?

Furcsa volt, hogy internet nélkül kellett élnünk,

mert az ember hozzá van szokva, hogy bárki bármikor elérhető. Több napig nem tudtam elérni a családomat és a barátaimat, mert ha volt is internet, telefonon egyáltalán nem tudtunk beszélni, mert nem volt megfelelő a hálózat. 

Mit tanácsolnál azoknak, akik gondolkoznak a jelentkezésen?

Mindenképpen használják ki ezt a programot, mert egy életre szóló lehetőség, amivel ha nem élnek, akkor megbánják.

Ezek a desztinációk nekem sem voltak a bakancslistámon, de én nem is az országok miatt jelentkeztem, hanem csak kíváncsi voltam.

Egyáltalán nem bántam meg, fergeteges volt a hangulat, és igaz barátokra találtam, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. A matrózokkal is könnyen megtaláltam a közös hangot, és velük is még mindig beszélek. 

Írta: Takács Eszter