A harmincas éveiben járó John egyszerű ablaktisztítóként dolgozik, óvodás kisfiát, Michaelt egyedül neveli. Kapcsolatuk látszólag felhőtlen, azonban a férfi szörnyű döntés előtt áll: halálos betegként szeretné saját kezébe venni fia örökbeadását, ezért úgy dönt, utolsó hónapjait a Michael számára legmegfelelőbb család megkeresésével tölti. 

Umberto Pasolini filmjét igaz történet ihlette, a rendező egy brit lapban figyelt fel az egyedülálló apa történetére.

Igazság szerint már e rövid összefoglalót is kihívás volt hatásvadász frázisok nélkül megfogalmazni, így talán érthető, miért kezelem előzetes fenntartásokkal az ilyen komoly témához nyúló filmeket. Számtalanszor tapasztaltam már, hogy az önmagában is elsöprően erős alaptörténeteket szájba rágott érzelmekkel, életszerűtlen dialógusokkal és szentimentális zenei aláfestésekkel igyekeznek univerzálisan átélhetővé tenni. Mindez persze csak elidegeníti a nézőt a történettől, a karakterektől, és egy minden hitelességet nélkülöző másfél órás giccsmenetet eredményez. Végül alávetve magam a családi mozizás igényének úgy döntöttem, hátrahagyom korábbi kellemetlen tapasztalataimat, és bízva az Apolló Mozi művészeti standardjaiban váltottam 5 jegyet a filmre. 

A kritika spoilereket tartalmaz.

Azt már megszokhattuk, hogy a magyar címfordítások gyakran indokolatlanul eltérnek az eredetitől – nincs ez másképp Az örökbeadás esetében sem. Az angol Nowhere Special jóval kevesebbet árul el a film alaphelyzetéről, ugyanakkor jobban reflektál a valódi üzenetre, ami nem az örökbeadás nehézségeihez, sokkal inkább apa és fia szeretetteljes mindennapjaihoz kapcsolódik.

A spoilergyanús változtatás talán ezzel együtt is bocsánatos, hiszen az alapkonfliktus már az első 10 percben világossá válik, a hangsúly azonban végig a főszereplők viszonyán, s nem a külső körülményeken van.

Éppen ez az, amivel a film képes távol tartani magát a sallangoktól és az öncélú érzelmeskedéstől, hogy kifejezően és hitelesen vigye végig egy örökbeadás történetét.

A lassú folyású képsorok az első vágástól megragadják a néző figyelmét.

Látunk egy sápadt, borostás férfit, ahogy kedvetlenül ablakot mos. Látjuk a habos vízzel lekent sima felületeket, a buborékokat a magasházak ablaküvegein. Látjuk, ahogy szakaszonként tisztul a felszín, egy-egy másodpercre bepillantunk ismeretlen szobákba is. Aztán látunk egy kisfiút, ahogy a müzlijével játszik, végül kettejük története összeér.

Az apa-fia dinamikát rendkívül finoman tárja elénk a film. Hétköznapi, mégis intim és személyes eseményekbe nyerünk betekintést, kevés beszéddel.

A jelenetek teljesen természetesnek hatnak, így szinte a néző is az ágy széléről követi végig az esti mesét Michaellel, ott van a fürdőszobában hajmosásnál, vagy szurkol a fiúnak, nehogy kilötykölje a vizet a pohárból, míg az eljut az asztalig. Mindezek alapján vontatottnak is ítélhetnénk a filmet, ezt azonban feloldja John betegségének tudata, amely minden apró cselekvést áthat, anélkül, hogy azt különösebben kihangsúlyozták volna.

A film külön erénye, hogy egy percig sem akar a fizikai leépülés bemutatásával érzékenyíteni, mindezt megteszi helyette az a torokszorító helyzet, ahogyan az apa igyekszik tartani magát a fia előtt, vagy az abszurdum, ahogy közösen látogatják a potenciális jövőbeli családjelölteket.

James Norton, a Johnt alakító színész a BBC Newsnak azt nyilatkozta, többször is a könnyeivel küszködött forgatás közben, hiszen valós időben kellett szembesítenie a négyéves Daniel Lamontot a halállal, azonban tudta, ha elsírja magát, újra kell venni a jelenetet. 

Bár a főhőst leginkább a hasonló helyzetekből fakadó elfojtott fájdalom és sztoicizmus jellemzi, időnként képtelen felszín alatt tartani a frusztrációit.

Különösen szép megoldás, hogy John kiborulásai sosem a fia előtt történnek (feszültsége leginkább az örökbefogadási szervezet segítőkész munkatársára hárul).

Bár egy rövidebb monológ erejéig John reflektál saját közelgő halálára, továbbra sem egyéni félelmei, hanem kisfia jóléte van a fókuszban. A film csúcsjelenete is azt a kérdést veti fel, vajon ismerheti-e eléggé a szülő a gyermekét ahhoz, hogy megítélje, kinél lesz a legjobb helye, miután ő elmegy.

Az egyetlen cselekményszál, ami időnként kiszakít minket John és Michael bensőséges kapcsolatából, az a családlátogatás. A jelölteket nagyrészt interjú formátumban ismerjük meg. Az utolsó párt kivéve a film mindenki esetében felmutat valami pozitívumot (pl.: ígéretes oktatás, szép környezet, nagycsalád), ugyanakkor az új családalternatívák gondolata csak még elképzelhetetlenebbé teszi Michael és John elválását.

A jelenetek közben felmerült bennem, vajon mennyire reális az, hogy egy kisgyerek feje felett beszélnek saját adoptálásáról úgy, hogy őt ebből teljesen kihagyják, viszont Michael később odavetett naiv és gyermeki kérdései ezeket a helyzeteket is érthetővé tették. 

A film végkimeneteléhez kapcsolódóan lenne egy megjegyzésem. Michaelt végül egy egyedülálló nő fogadja örökbe – a döntés indokolt, egyértelműen az ő karaktere volt a legemberibb a bemutatottak közül. Viszont a nő háttértörténete, miszerint a tinédzser terhességéből született gyermekét örökbe kellett adnia, számomra szükségtelen volt.

Nem bontotta meg a film egységét, csupán behozott még egy személyes tragédiát, amihez a két főhős valóságában elmerülve nem lehetett viszonyulni.

Az örökbeadás egy őszinte és letisztult film, ami a lehető legkevesebbel a legtöbbre képes.

A fordulatmentes történet és az életszerű színészi játék egyetlen lényeges, belső változásra fókuszálnak, arra, ahogy egy apa eljut a teljes tagadástól a halálról való őszinte megnyílásig. Az eredmény pedig maszkáztató – pedig én igazán nem vagyok az a sírós fajta.

Írta: Sándor Luca

A fotók forrása: port.hu