Most, hogy elkezdett beköszönteni a hideg, a lábunk alatti járdát egyre több levél borítja meg eső meg sár, és ideje van a fűszeres forralt bornak és pumpkin spice latténak és a forró teának, most jött el ideje a borzongásnak, de a befelé fordulásnak is. Az éjszaka karjai egyre hosszabbra nyújtózkodnak, hogy éles karmukkal időt raboljanak maguknak a nappal óráiból, és a füsttől és ködtől nehéz sötétben árnyak surrannak, és egyre gyakrabban kényszerülhetünk a négy fal közé. Vegyünk hát elő néhány magával ragadó és elgondolkodtató könyvet, amikkel a hűvös őszi éjeknek tiszteleghetünk.

Ljudmila Petrusevszkaja – Rémtörténetek

Elsőként egy novelláskötettel szeretnék kedveskedni az olvasóknak, szem előtt tartva, hogy a szemeszter közepén nem feltétlenül van igény és kapacitás hétszáz oldalas regényekhez. A vékonyka, mindössze 228 oldalas kötetben sokszínű történetekkel találkozhatunk.

A nyelvezet egyszerű, szenvtelen, ami illik is az általa lefestett hétköznapi pokolhoz.

„Felismerhetők néhány ismertetőjel alapján, és az olyanok ismerik fel őket, mint ők maguk. Ezek az ismertetőjelek kettősek, ismétlődők. Csak kevesek számára nyitottak. Ugyancsak különös, hogy azok, akik felismerték e jegyeket, semmit sem értenek. És magukkal kapcsolatban sem értenek semmit. Csak sajog a szívük, és ennyi. Könny homályosítja el a szemüket, valami földöntúli bánat, de az emlékezés csak nem jön el.”

Ja, hogy hol is járunk? Kérem szépen, a Szovjetunióban. Vagy valamilyen orosz népmesében? Esetleg mindkettőben? Nem kifejezetten rémítő, inkább abszurd és groteszk a világa (no, meg az írónő humora), kisszerű hősökkel, hátramaradottakkal, visszatérő holtakkal, hangulatos atmoszférával. A történetekben néha van feloldozás, néha pedig nincs, szóval esti kikapcsolódásnak remek kis könyv.

Krúdy Gyula – Napraforgó

Ha már szóba került az abszurd meg a visszatérő holtak és a kellemes atmoszféra, akkor hadd ajánljam figyelmetekbe egyetemi éveim egyik legszimpatikusabb kötelező olvasmányát. Ha már szerettél bele történetbe, ami illékony és áttetsző, mint az álom, aminek a sorai a bőröd alá bújnak, aminek szinte végigsimíthatod a szavakból kovácsolt selymes képeit, akkor a Napraforgó neked való.

Van itt minden, ami szem-szájnak ingere: csodás leírások, kísértet, „halni” is képes szerelmes, ábrándozó fiatal lány, szövevényes kapcsolatok és a végén összefutó történetszálacskák. Az egész olyan, mint egy folyékony költemény vagy egy eszmélés valahol az álom és az ébrenlét határán.

„A kert fehér volt, mint a temető. Az öreg fák mozdulatlanul álltak hókabátokban. Messze a kőfal fehérlett, mintha ott volna a világ vége. A ház újra csendes volt, mint egy bezárt napló, amelynek hősei és hősnői átléptek a másvilágba.”

Kiss Judit Ágnes – Bűbájoskönyv

A kötetet elsősorban a hölgyeknek ajánlom (de az urak is nyugodtan kézbe vehetik), ugyan a „boszorkányság” a könyv vezérfonala, de szerintem lényegében valami egészen másról szól. A nőiségről, női létről korokon, korszakokon át. Néha szenvtelenül tárgyilagos, néha szívet tépően gyönyörű.

„A mi időnk és területünk az éjszaka. A sötét, nedves és kiismerhetetlen. A nagy anyaméh, ahol mindnyájan formálódunk. A csend, a várakozás, a türelem. A föld mélye, amely elrothasztja a mag héját, hogy kitörhessen belőle a csíra. A halál, ami az életet szüli.”

Kevés olyan könyv van, amit az elolvasása után azon melegében újra akartam kezdeni. Ez ilyen. Sorsok, babonák, bűbájok, terhek, örömek, könnyek, gyönyörök, fájdalmak, élvezetek történetei, de szó van gyászról, elengedésről, anyaságról, repülésről, angyalcsinálásról is. Mindezeket egy nővérünk meséli el, aki ezeken a történeteken keresztül tanít bennünket, hogy majd idővel mi is a nyomdokaiba léphessünk.

Gulyás Péter – A végtelen térségek örök hallgatása

Ez az a könyv, amit úton-útfélen propagálok, bárkinek, aki csak hajlandó meghallgatni. Lenyűgöző, sötét, abszurd, szürreális és romlott (mondom ezt szembemenve azzal a szerzői utasítással, hogy ne vegyük komolyan a regényt). Ahányszor elolvasom, mindig újabb és újabb részleteket veszek észre benne, amik teljesen megváltoztatják azt, amit korábban gondoltam róla, és merőben más értelmezéshez vezetnek.

Bár maga a történet egy forró, kora nyári napon játszódik, az ember hátán mégis a hideg futkos egy-egy jelenetnél. Olyan a kötet számomra, mintha magát a mulandóságot tartanám a kezemben, és kínomban nem tudom, hogy nevessek vagy sírjak. Tragédiák sorozatát ismerhetjük meg egy egyszerű filozófiatanár szemszögéből. Ő próbálja az idővel versenyt futva felgöngyölíteni a szálakat, de az ok-okozat rögös ösvényén vajon tényleg a helyes irányba halad? Vannak egyáltalán okok?

„A filozófia szakon egy oktatóm egyszer azt mondta, Madách tévedett, igenis érdemes máglyára menni azért, mert gondolataink megfogalmazása egyetlen betű eltérést mutat attól, ahogyan ellenfelünk fogalmaz és gondolkodik. Trenka máglyára is ment, hogy megmutassa: Júlia nem azt birtokolja, amit egyébként mindenki, tehát a saját halálát, hanem azt, amit a világon meglehetősen kevesen: a hatalmat. Az üzenete valójában nem a halálról szólt, hanem a hatalomról. Kutrovác valószínűleg néhány másodperc alatt megértette azt, aminek felfogása nekem órákba került, és úgy döntött, folytatja a mérkőzést, amit a pendrive ellopásával ő maga kezdett el.”

Stephen King – Cujo

Végezetül kerüljön terítékre a horror mesterének 1981-ben megjelent kötete is, amelyben a közel nyolcvan kilós bernáthegyi összetalálkozik egy veszettséggel fertőzött denevérrel, és a rajta egyre jobban elhatalmasodó őrület hatására „rendet tesz” az otthona környékén. Hallani olyan kritikákat, hogy ez Stephen King egyik leggyengébben sikerült alkotása, de nekem jó pár álmatlan éjszakát okozott.

Talán azért, mert azok az egyértelműen fikciós művek, amikkel eddig a horror műfajában találkoztam, nem tudtak úgy megrémíteni vagy elborzasztani, mint azok, amelyek a valóság talaján mozognak. Mert sajnos az a helyzet, hogy a világnak még mindig akad olyan (nem is annyira kicsi) szeglete, ahol egy veszett állat harapása egyenlő a halálos ítélettel – akár kisgyermek vagy, akár aggastyán –, mert nincs pénz megfizetni az életmentő oltási sorozatot, és ez teszi számomra igazán félelmetessé ezt a könyvet.

„Az utolsó, ami még megmaradt a denevérkarmolás előtti kutyából, az a valami most megfordult, s tetszett vagy nem, vele kellett fordulnia a beteg, veszedelmes vadállatnak is, amely most utoljára szenvedett vereséget. Cujo támolyogva eltűnt a ködben. A pofájáról a földre csorgott a hab. Nehézkesen, imbolyogva futásnak eredt, remélve, hogy gyorsabban fut, mint a rosszullét, de az vele futott, sípolva, nyüszítve, s már szinte fájt a gyűlölet, a gyilkolás vágya.”

Írta: Mammel Diána