A 2008-as pénzügyi válság óta felerősödtek a neoliberális kapitalizmussal szembeni kritikus hangok. Felélénkültek és nagyobb nyilvánosságot kaptak az állam és piac közötti viszonyról szóló viták. A piacgazdaság milyen fokú szabályozására lenne szükség? Mit lehet tenni a monopolizáció ellen, egyáltalán fel kell-e lépni ellene? Mi lenne az állami újraelosztásra optimális mértéke? Milyen versenyjogi szabályozások lennének kívánatosak? Értéksemleges, leíró tudománynak tekinthető-e a közgazdaságtan? Működőképesek-e a gazdasági folyamatok előrejelzését szolgáló ökonómiai modellek? 

Többek közt ezeket a kérdéseket tettem fel Pogátsa Zoltán közgazdásznak és szociológusnak, a Soproni Egyetem docensének, az Új Egyenlőség társadalomelméleti magazin főszerkesztőjének.

Az interjú első fele itt olvasható.

A közgazdaságtan elméleti trendjeiről szóló tanulmányának elején kiemeli, hogy a közgazdaságtant nem tartja értékmentes tudománynak. Más helyen egyenesen úgy fogalmazott, hogy azok, akik azt állítják, ideológiamentes ökonómiai álláspontot képviselnek, áltatják magukat vagy hazudnak. Én magam is észrevettem, hogy a neoklasszikus közgazdászoknál sokkal gyakrabban jelenik meg az objektív, tárgyilagos tudományosság ethosza. Ebben a kérdésben mennyire függ össze a közgazdászok álláspontja azzal, hogy melyik irányzathoz tartoznak? 

Vannak olyan közgazdaságtani iskolák, amelyek teljesen egyértelműen elköteleződnek egy bizonyos értékrend mellett, például a nemnövekedés közgazdaságtana a fenntarthatóság, a keynesiánusok a stabilitás, a marxiánusok az igazságosság mellett.

A neoklasszikus főáram képviselői viszont – akik a közgazdaságtant ma is nagyjából 90%-ban uralják – nagyon sokszor veszik fel azt a technokrata pózt, hogy ők az értékmentes, szakértői vélemény képviselői. 

Pedig az, hogy mit vizsgál valaki, már önmagában értékválasztás. Mondok egy példát: a neoklasszikus közgazdaságtan azt feltételezi, hogy a termék már le van gyártva, ennek a keresletét és kínálatát elemzi a piacon – fel sem teszi azt a kérdést, hogy ki, hogyan állította elő ezt a jószágot, ki milyen értéket rakott bele, és ezért milyen javadalmazásban részesült, és miért pont ebben. Arról, hogy a bért és a profitot a gyártás során milyen elvek alapján osztjuk el, a főáramú közgazdaságtannak nincs mondanivalója. (Illetve csak episztemológiailag cáfolt van: a neoklasszikus termelési függvény, amelyet az úgynevezett „két Cambridge tőkevitája” cáfolt.)

Ez már önmagában értékválasztás, hiszen leszűkíti a gondolkodást az érték egyetlen definíciójára: ki mennyit hajlandó adni az adott termékért a piacon.

A klasszikus iskola képviselői, Adam Smith és David Ricardo még foglalkoztak elosztási kérdésekkel, hogy mitől lesz valaminek értéke, hogy mi a különbség a monopóliumból származó járadék és a versenyben szerzett profit között. Ezért is hiba őket a neoklasszikusok elődeinek tekinteni, mert a neoklasszikusok sok szempontból nem voltak hajlandóak tudomást venni a klasszikusok eredményeiről.

Az ideológiai elkötelezettségének vagy tudatában van az ember, és kimondja, egyértelművé teszi, reflektál saját magára, vagy nincs tudatában, és objektívnek gondolja magát.

Ez utóbbi azonban hamis tudat. Illetve az is lehet, hogy tudatában van, de nem mondja ki – ez utóbbi azonban már cinizmus. 

A keynesianizmus – amelynek központi fogalma a társadalmi egyenlőtlenség – például szükségszerűen baloldali gazdaságpolitika? 

Igen. Ezzel kapcsolatban is van egyfajta szégyenlősség – akik technokrataként próbálják bemutatni a közgazdaságtant, azok nem szeretik kimondani, hogy a keynesianizmus bizony egy baloldali irányzat, mert attól félnek, hogy ettől tudománytalanná válik az önmeghatározásuk.

Ha a baloldaliság az igazságosságról szól, akkor az aktív, újraelosztó, a gazdasági ciklusokat stabilizáló, és ezzel a foglalkoztatást megőrző állam felel meg ennek a követelményeinek.

Gyakori libertárius vád a keynesianizmussal szemben, hogy egyfajta társadalommérnökösködést valósít meg. Úgy gondolom, a libertárius program ugyanennyire társadalommérnökösködés: csak éppen azok státuszát erősíti meg, akik eleve előnyös pozícióban vannak.  

A főáramból vannak kivételek, akik nem vallják értéksemlegesnek magukat? És ha már itt tartunk: vannak olyan közgazdászok, akik bevallottan a tőkés osztály érdekeiért szállnak síkra a közéleti megnyilvánulásaikban? 

Ha valaki nyitott és képes az önreflexióra, akkor hajlandó megismerkedni többféle közgazdaságtani iskolával – így már valószínűleg nem fogja egyik paradigma nézeteit sem cáfolhatatlan igazságként feltüntetni.

Először engem is neoklasszikus közgazdaságtanra képeztek, és utána jöttem rá, hogy léteznek más iskolák is, például rájöttem, hogy amit Keynesről korábban hallottam, az nem az igazi Keynes (hanem a Hicks-féle IS-LM modell, ami Keynes eltorzítása és visszavezetése a neoklasszikus kánonba), és később jártam be azt az utat, aminek a végén átláttam az irányzatok közötti különbségeket. 

Olyannal ritkán lehet találkozni, hogy valaki nyíltan vállalja, hogy a fennálló tőkeérdekeket képviseli, de azt mindenki érzi, hogy ha jól akar keresni, akkor a potenciális szponzorok számára kedves állításokat kell megfogalmazni. És ne legyenek illúziónk: amikor az állam kivonul a felsőoktatás érdemi finanszírozásából, és utána kényszerből egyetemi tanszékeket és előadótermeket neveznek el bankokról, amikor cégek szponzorálnak kutatásokat, akkor nagy a késztetés arra, hogy közgazdászként tőkepárti érdekeknek megfelelő narratívákat közvetítsen az ember.

Sokkal nehezebb tőkekritikus állításokat megfogalmazva megfelelő jövedelemhez jutni. Ugyanez vonatkozik a fenntarthatóságra is: nagyvállalatok működését zöld szempontok alapján megkérdőjelezni nem előnyös karrierlépés egy közgazdász számára. 

A fotó forrása: tudományosstandup.hu

Az imént azt mondta, nagyjából 90%-os a neoklasszikus főáram többsége. Mennyivel nehezebb az érvényesülés az ezen kívül álló álláspontot képviselők számára ma Magyarországon? 

Sok minden megváltozott 2008 után – ha azelőtt föltette volna ezt a kérdést, azt mondtam volna, 98-2% az arány a neoklasszikus főáram javára. Akkoriban még a keynesianizmus is tabusítva volt, és teljesen a neoklasszikus iskola dominált. 

Ekkor volt az az anekdotikus eset, amikor az angol királynő összehívott elismert, több esetben Nobel-díjas közgazdászokat, és megkérdezte tőlük, hogyan lehetséges, hogy közülük egyikük sem látta előre a 2008-as pénzügyi válságot.

Úgy volt lehetséges, hogy a neoklasszikus közgazdaságtan modelljeiről – amelyeket a jegybankok és a nemzetközi pénzügyi szervezetek használtak – bebizonyosodott, hogy irreális feltételezésekre alapozva téves konklúziókra vezetnek. Ezt nemcsak én állítom, hanem olyan nemzetközileg elismert közgazdászok, mint Olivier Blanchard vagy Paul Romer, akik ezeket az intézményeket vezették, használtak ilyen modelleket, és rájöttek, hogy nem voltak elég jók. 

Magyarországon is megjelent egyfajta pluralitás, bár ma is kevesen vagyunk, akik ezt képviselik.

De én szerencsés vagyok, mert akkor kezdtem el ezzel foglalkozni, amikor megjelent az igény az alternatív elméletekre. 

Tehát kinézést vagy kiközösítést nem tapasztalt? 

Nem annyira. De őszintén szólva nem is lehet úgy dolgozni, hogy az ember azzal foglalkozik, hogy mit akar kiszorítani a főáram. Hál’ istennek vannak sokan, akik érzékelik, hogy baj van, és hogy újra kell gondolni a közgazdaságtant.

A korábbi főáramból is sokakkal jó kapcsolatot ápolok, vannak, akik nyitottak a diskurzusra, a reflexióra, a korábbi nézeteik felülvizsgálására.

Csak hogy néhány nevet mondjak: Surányi György, Matolcsy György, Király Júlia, Felcsuti Péter. Persze van ennek a közegnek egy zártabb része is: Bokros Lajostól vagy Békesi Lászlótól például soha nem várnám, hogy nyitott legyen a párbeszédre vagy az újragondolásra.  

Szembetűnő, hogy a különféle irányzatok mennyire eltérő episztemológiai alapállással rendelkeznek. A neoklasszikusok a gazdasági folyamatokat általában kiszámíthatónak, előrejelezhetőnek gondolják, ellentétben a keynesiánusokkal, akiknek egyik központi fogalma a bizonytalanság – a saját értelmezésem alapján a különbség a pozitivizmushoz fűződő viszonyban rejlik. Kimutatható, hogy milyen filozófiai hagyományhoz kapcsolódnak ezek a közgazdaságtani iskolák? 

Itthon Róna Péter foglalkozik mélyebben a közgazdaságtan eszmetörténeti hátterével, én azt javaslom, hogy inkább neki tegye fel ezt a kérdést. Én most hirtelen nem szeretnék spekulálni erről, mert annyira nem ástam bele magam. De igaznak hangzik, amit kérdez.

Egyébként szerintem a legjobb képzések a világon a PPE-képzések, tehát a filozófia-politológia-közgazdaságtan-szakok. Nagyon szeretnék ilyen kapcsolódási pontokat kutatni majd egyszer, de egyelőre nem jutottam el idáig. 

Milyenek az erőviszonyok a közgazdaságtan irányzatai között jelenleg? A poszt-Covid-időszakban végbement valamekkora változás – főleg a monetáris politika és a költségvetési hiány kezelése terén –, ezt alapvető fordulatnak tartja, vagy csak kisebb elmozdulásnak? 

2008 után kezdtek el megváltozni a dolgok, ekkor tért vissza Keynes a főáramba. Keynes híres életrajzírójának, Robert Skidelskynek a The Return of the Master, kicsit a Csillagok háborúját idéző című könyve a keynesianizmus visszatéréséről szól. Ez a folyamat elsősorban nem Európában ment végbe, mert itt az eurózóna válságát 2008 után is fiskálisan konzervatív eszközökkel, megszorításokkal próbálták megoldani, hanem az Egyesült Államokban, az Obama-korszak alatt, illetve Kínában, ahol egy hatalmas keresletélénkítő programot hajtottak végre, óriási sikerrel.

A 2015-ig tartó európai válságkezelés kudarcát később sokan belátták, és ez a belátás az Európai Unióban szerencsére főárammá is vált. Így a Covid okozta krízist már teljesen más eszközökkel, állami beruházásokkal, keresletélénkítéssel kezelték.

A jegybankok növelték a forgalomban lévő pénz mennyiségét, sőt, a brit jegybank bejelentette, hogy ha szükséges, akkor monetáris finanszírozással is hajlandó a kormány intézkedései mögé állni – ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a jegybank pénzt nyomtat, és kamatmentesen finanszírozza azokat a kormányzati kiadásokat, amelyek a válság kezeléséhez szükségesek. Azzal, hogy a Bank of England ezt kimondta, elismerte az eddig tabusított Modern Monetáris Politika működőképességét. 

Írta: Bőzsöny Bálint