Furcsa belegondolni, hogy már lassan két éve együtt élünk a koronavírussal: 2020 márciusában zárták le először az országot és a határokat, álltunk át digitális oktatásra és törölték el az utazásokat. Bár az újabb és újabb variánsok miatt továbbra is bizonyos korlátozások között kell élnünk, szerencsére úgy tűnik, hogy az élet az oltásoknak köszönhetően szépen lassan visszarázódik a megszokott kerékvágásba. Micsoda teljesítmény például, hogy ősszel sikerült egy teljes félévet jelenléti oktatással eltöltenünk az egyetemen, és a vizsgák többsége is személyesen került megtartásra. Hihetetlen belegondolni, hogy egy ilyen apróságnak is mennyire lehet örülni.

Jelen írás egy sorozat része, a korábbi cikkek itt érhetők el: 1., 2.

Én viszont ennél kicsit nagyravágyóbb voltam, és úgy döntöttem, ismét megkísérlek a delta hanyatlása és az omikron felfutása között egy villámlátogatás erejéig külföldre utazni.

Amellett, hogy három hónap egyetem után úgy éreztem, megérdemlek egy ilyen kis jutalomfalatkát, a novemberi hideg is arra motivált, hogy keressek egy lehetőleg melegebb éghajlaton fekvő úti célt magamnak.

Mivel repülni nem igazán szeretek – tudom, nem úgy tűnik, de tényleg –, ezért elsősorban Európában gondolkodtam, és miután egy este az időjárás-jelentést nézve megláttam, hogy Spanyolországban tíz fok felett van a hőmérséklet, miközben nálunk alulról nyaldossa a nullát, már pontosan tudtam, hova fogok menni.

Persze Spanyolország egy hatalmas ország, de Valencia valahogy egyértelmű választásnak tűnt: ez a nagyjából 800.000 fős város nem túl nagy, de nem is annyira kicsi, éppen egy hétvégére tökéletes, miközben minden megvan benne, ami kell – tengerpart, pálmafák és aranyos, szűk kis utcácskák az óvárosban. 

A repülőjegy a januári időpont miatt viszonylag olcsó volt (de azért a Pécs-Budapest intercityt csak időben verte, árban nem), a szállásokat pedig még a szezonon kívüli időszakhoz képest is nevetségesen alacsony áron kínálták (ez viszont bőven veri a Balatont). Persze a korona miatt most is aggódtam, még az utazás előtt két nappal is attól tartottam, esetleg törlik a járatot, vagy lezárják az országot, de szerencsére úgy tűnik, a spanyolok is rájöttek, hogy ők turizmusból élnek.

Szóval ennek megfelelően a beutazás is viszonylag egyszerű, de közben kellemesen biztonságos: még a repülőjárat indulása előtt ki kell tölteni egy online elérhető űrlapot, ahol pontosan meg kell jelölni a kiindulóhelyzetemet – mármint tényleg, lakcímre pontosan –, valamint a Spanyolországban tartózkodásom alatti lakcímemet is.

Érdekesség, hogy ezt valóban csak az utolsó pillanatban lehet megtenni, mert a portál valami miatt a pontos hely számát is kéri, ahol a repülőgépen ülünk, amit pedig ugye legkorábban 24 órával az indulás előtt lehet csak megtudni. Ettől mondjuk kevésbé volt pánikrohamom – főleg, mert a regisztráció után 1 percen belül küldték is az e-mailt a QR-kóddal –, mint attól, amikor

a szállás két nappal az indulás előtt jelezte, hogy nagy kegyesen eltekintenek attól a szabálytól, miszerint 30 év alattiaknak nem adnak ki apartmant… de csak mert már majdnem 30 vagyok.

Ettől annyira megkönnyebbültem, hogy még felháborodni is elfelejtettem, hogy ennyire öregnek neveztek. Szóval úgy tűnik, Valencia óvárosában gyakori, hogy fiatalok bulizni mennek, ez pedig nyilvánvalóan nem egy olyan lakás – még szerencse, hogy mi sem vagyunk olyan lányok…

Az országba való belépés egyébként viszonylag egyszerű, Spanyolország tényleg szeretné, ha mennének a turisták, ezért szinte bármit elfogad:

be lehet utazni természetesen bármelyik nyugati típusú vakcinával oltott, legalább két oltással rendelkező személynek, elfogadják a betegségen való átesést is, illetve akinek egyik sincs, annak a 72 óránál nem régebbi negatív PCR-teszt is belépésre jogosíthat.

Azt mondjuk már kevésbé reklámozták, hogy miután ezt ellenőrizték, és bent van az ember, a játékszabályok sokkal szigorúbbakká válnak. Spanyolország egész területén zárt terekben és az utcán is kötelező a maszkviselés (kifejezetten megszépíti a szelfiket), és az összes étteremben, kávézóban és bárban már az ajtóban ellenőrzik a Covid-igazolásokat, mert csak az ülhet le a belső részen, aki be van oltva.

Nem tudom, hogy ennek vagy az általános félelemnek, és persze az évszaknak köszönhető-e, de ismét ugyanazzal a jelenséggel találkoztunk itt is, mint tavaly Rovinjban: a turisták zöme az egész városban spanyol volt.

Szinte elvétve lehetett nem spanyol szót hallani – de én ezt megint csak pozitívan értékeltem, szóval továbbra is: köszi, korona, legalább ezt az egyet.

Főleg, mert így sikerült néhány olyan, Instagram-oldalakról ismert képet lőnöm, amit korábban sosem értettünk, hogyan lehetséges: amilyenen egy-egy látványosság előtt egyetlen lélek sincs. Az már más kérdés, mennyire örül ennek a spanyol turizmus és vendéglátás.

Maga a város egyébként valóban egy csoda. Bár az idő nem volt olyan jó, mint ígérték, a nap végig sütött, és egy napra mégiscsak megtapasztalhattuk, milyen januárban 20 fokban egy pulcsiban sétálgatni.

Valencia szépségei viszont mindenért kárpótoltak minket: ez a város egyszerre repít vissza a múltba, miközben megdöbbentően modern, sőt bizonyos részein már-már futurisztikus.

Az óvárosban kalandozva órákra el lehet tévedni a kis utcákban, miközben az ember lépten-nyomon templomokba, na meg narancsfákba, a személyes nagy kedvenceimbe botlik. Az egész belváros tele van olyan épületekkel, amikről sokszor nem is tudjuk, pontosan micsoda, mégis lenyűgöző, árad belőle a történelem és a mediterrán kultúra.

De épp csak egy kicsit kell tovább sétálni, és megérkezünk a világ egyik legérdekesebb parkjába, a város kellős közepén, ami egy egykori folyómederben fut, ahonnan egy nagy árvíz után elterelték a vizet, és most családok, futók, bringások és kutyasétáltatók vették birtokukba. A parkban pedig nem kevésbé lehet elveszni, mint az óvárosban, szintén időről időre valamilyen építménybe vagy tavacskába botolva, miközben utunkat végig pálmafák és még több narancsfa szegélyezi. 

Aki pedig elég kitartó, az innen elsétálhat a tudomány és a kultúra városába, ami egy lenyűgöző épületegyüttes, kis mesterséges tavacskákkal, amiknek visszatükröződő vízfelülete még űrbélibbé teszi ezt a látványt.

Ha pedig mindez nem lenne elég, az út végén ott vár minket a hosszú, homokos part és a végtelen tenger csodaszép kéksége.

Ezenkívül még ezer dolog van, amit Valenciában meg lehet nézni, de ahogy eddig, most is meghagyom, hogy mindenki maga fedezze fel magának ezt a várost, ha egyszer eljut oda.

A jó hír tehát az, hogy Spanyolország tárt karokkal vár mindenkit most is, és a spanyolok sem kevésbé vendégszeretőek és -marasztalóak, mint a máltaiak, szóval készíthetjük a gyomrunkat a finom tapasokra és paellákra, amit kellemes sangríával lehet leöblíteni a narancs- és pálmafák tövében.

Írta, fotózta: Varga Tímea