EHÖK HÍR
EHÖK „Az emberek többségében megvan a szorongás, hogy nem vagyok én bunkó?”

„Az emberek többségében megvan a szorongás, hogy nem vagyok én bunkó?”

2020-06-28

Interjú Nádasdy Ádámmal, I. rész

Mi a különbség a nyelvészet és a nyelvművelés között? Van-e logika a helyesírásban? Milyen történelmi hagyományból táplálkozik a nyelvművelés mozgalma? Miért szorongunk attól, hogy nem beszélünk helyesen? Etikus dolog-e a köznyelvi normától eltérően beszélő diákot kijavítani? Többek közt ezeket az izgalmas kérdéseket tettem fel egy Skype-interjú keretei közt Nádasdy Ádámnak, az ELTE nyugalmazott nyelvész professzorának.

Néhány éve a kollégáját, Kálmán Lászlót behívták az ATV stúdiójába az akkor megjelent új helyesírási szótárról írott cikke apropóján. Kálmán László egy félmondatban, mellékesen megjegyezte, hogy őt egyébként nem igazán érdekli a helyesírás, amin a műsorvezető nagyon meglepődött. Mivel sokszor tapasztalni hasonlót, úgy gondolom, érdemes azzal a kérdéssel nyitnom: mi a különbség a nyelvművelés és a nyelvtudomány között, illetve milyen a viszonya a helyesírásnak ezekhez?

A helyesírás egy köztes állomás a nyelvészet és a nyelvművelés között. A nyelvművelés ugye a nyelvhasználatot próbálja meg gondozni, gyarapítani, gazdagítani. A helyesírás ennél általánosabb és praktikusabb.

A nyelvészettel való összevetésben viszont egy helyesírási kérdés olyan, mintha egy fizikust kérdeznének arról, hogy mi a véleménye a KRESZ által meghatározott sebességhatárokról.

Hiszen a gyorsítás, lassítás, a sebesség mind fizikai jelenségek – a KRESZ nem más, mint alkalmazott fizika. Ennek ellenére egy fizikus mint fizikus mégsem tud semmi érdemlegeset mondani a közlekedési szabályokról. De a KRESZ-ben pszichológia is akad, például mikor az a kérdés, milyen gyors a reakcióidőm. Ugyanilyen értelemben a helyesírásban is van némi nyelvészet, hiszen a szabályrendszer kialakításánál figyelembe lehet venni nyelvészeti szempontokat. Például a bántsa szó esetében – amelyet úgy mondunk, báncsa – miért térünk el a kiejtés szerinti írásmódtól? Azért, mert ki akarjuk fejezni, hogy mi a szótő. Azzal viszont ebben az esetben nem törődünk, hogy a nyelvünkben nincs olyan végződés, hogy -sa, csak olyan, hogy -ja, mert a helyesírásban a szótő állandóságát fontosabbnak tartjuk, mint a toldalékét. Hogy ez miért történt így, az csak a hagyománnyal magyarázható – a nyelvészt a kérdésnek ez a része már nem érdekli. 

Ezeket a helyenként érvényesülő nyelvészeti szempontokat is figyelembe véve mennyi logikát fedezhetünk fel a helyesírásban?

A logikánál sokkal meghatározóbb a tradíció. A helyesírási szabályoknál fontosabb szempont az állandóság, mint a következetesség. Tekintsünk a helyesírásra úgy, mint a bal és a jobb oldali közlekedésre – annak is országonként egységesnek és állandónak kell lennie, ez a lényege.

Nem jó, amikor valaki megpróbálja valamiféle magasabb elvekből levezetni ezeket a szabályokat. A nyelvműveléssel is sokszor éppen az a gond, hogy logikát keres ott, ahol nincs.

Érdemes észben tartani, hogy a reformkorban – amikor a nyelvművelő mozgalom elindult – a magyar nyelvvel foglalkozók általában falusi fiúk voltak és egyszerű családból származtak, hiszen a városokban a német nyelv volt túlsúlyban. Ezért az első nyelvművelők számára a magyar nyelv elegáns változatának kifejlesztése és használata egyfajta civilizációs ugrásnak is számított, hiszen ezekben a vidéki fiúkban erős kisebbségi érzés volt. 

Jól értem, hogy ezzel azt sejteti, hogy a nyelvművelő mozgalom ezt a kisebbségi érzést és önigazoló szándékot örökíti tovább a tevékenységében egészen napjainkig? 

Igen. Mond magának valamit az a név, hogy Lőrincze Lajos? Vezetett egy rádióműsort, aminek az volt a címe, Édës anyanyelvünk. Így, zárt ë-vel. Lőrincze Lajos elismert nyelvész volt, az Akadémiának dolgozott, de köztudott volt róla, hogy vidéki származású. Talán éppen ezért is érezte olyan fontosnak a magyar nyelv ápolását, a helyes(nek tartott) nyelvhasználatról való beszédet.

Gombocz Zoltán, mikor 1931-ben megnyitotta a Nyelvtudományi Társaság éves közgyűlését, beszédében kijelentette, hogy a közembert a nyelvből elsősorban a nyelvhelyességi kérdések érdeklik, minket, nyelvészeket viszont egyáltalán nem.

Nyelvhelyességi kérdésről ugye csak akkor beszélünk, amikor valamit kétféleképpen lehet mondani, tehát mikor választanunk kell két változat közül. Erről a választásról a nyelvész nem tud mit mondani, mert nincsenek eszközei hozzá. Azt a szót, hogy helytelen, mi, nyelvészek csak a nyelvbotlásra használjuk. Ha valaki úgy ragoz, hogy a házben, az egyértelműen helytelen, de ilyet az emberek csak véletlenül mondanak. Azt viszont, hogy mi nem értsük eztet, nagyon sokan mondják, innentől kezdve a nyelvész csak a jelenség megfigyelésére és leírására koncentrálhat. Hogy mi a szép és a csúnya, az csak ízlés és hagyomány kérdése.

A Szószátyár (Nádasdy Ádám Kálmán Lászlóval közösen vezetett, nyelvészeti tematikájú tudományos ismeretterjesztő műsora – a szerk.) egyik adásában Kálmán Lászlóval eltekintettek a szokásos deskriptív, tudományos szemlélettől, és elárulták, milyen nyelvi jelenségek bosszantják Önöket. Amikor Ön nem nyelvészi minőségében, tehát mint magánember efféléket hall, akkor inkább tudományos érdeklődéssel vagy egyszerű nyelvhasználói attitűddel áll a dologhoz? 

Az embernek vastagabb a bőre, ha nyelvész. Többet elvisel, mert rájön, hogy a nyelv nagyon érdekes.

A rovargyűjtő sem szokott csak úgy rátaposni a svábbogárra, csak mert csúnya, hanem megnézi, vizsgálgatja. A zsigeri utálatot tehát általában csökkenti a dologgal való tüzetes foglalkozás, ahogy a folklorista is könnyebben megszokja, hogy az emberek büdösek. Mert az elmaradott települések lakóinak olykor tényleg erős szaga van, ez teljesen normális. De ezt könnyen meg lehet szokni, ha az ember eléggé elhivatott a szakmája iránt. 

Engem a nyelvhasználat milyenségénél általában sokkal jobban bosszant, ahogyan az emberek gondolkodnak a nyelvről.

Például amikor logikával próbálnak meg megmagyarázni bizonyos nyelvi formulákat, miközben a dolog mögött nincs logika. Ezzel igyekeznek alátámasztani a mások nyelvhasználatára tett megjegyzéseket.

És fennáll a veszélye, hogy ezeknek a megjegyzéseknek a címzettjei megélhetik személyes sértésként is, hogy kijavították őket.

Hogyne. Pedig apró fogalmazásbéli módosításokkal elfogadhatóbbá tehető lenne egy ilyen kritika. Például nem „ez helytelen”, hanem „ezt helytelennek tartják”. Az angolszász világban ez a stílusváltás már lezajlott a nyelvművelő rovatokban. Persze ez már szociolingvisztikai kérdés. Az emberek többségében megvan a szorongás, hogy „nem vagyok én bunkó?”, ezért szeretné ismerni a standard nyelvi normákat. 

 

Írta: Bőzsöny Bálint

 

Az interjú folytatása hamarosan elérhető lesz weboldalunkon.